Ma reggel a vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta az Európai Parlament Európai Néppárt képviselőcsoportjának tagjait.
Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:
Tisztelt parlamenti képviselők,
Hölgyeim és Uraim!
Mindannyiótokhoz szívélyes üdvözletemet intézem ezen a találkozón, külön köszöntve az Önök elnökét, Manfred Weber urat és Mairead McGuinness asszonyt, az Európai Unió különleges küldöttét, aki a vallás és a meggyőződés szabadságának az Európai Unión kívüli előmozdításáért felel.
Találkozónk elődeim, Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápa találkozóinak nyomdokain halad, amint azon üzenetében is, amelyet Ferenc pápa küldött Önöknek 2023 júniusában, amikor kórházi tartózkodása miatt nem tudta személyesen fogadni Önöket. Ezért örömmel veszem fel újra e párbeszéd fonalát az Európai Néppárttal, amely politikai inspirációját olyan személyiségektől meríti, mint Adenauer, De Gasperi és Schuman, akiket egyhangúlag a kortárs Európa alapító atyáinak tekintenek.
Ahogy XVI. Benedek húsz évvel ezelőtt, én is »nagyra értékelem, hogy csoportjuk elismeri Európa keresztény örökségét«. [1] A második világháború hamvaiból felemelkedő európai projekt kétségtelenül gyakorlati szükségszerűségből fakadt – egy hasonló konfliktus megismétlődésének elkerülése végett –, de ugyanúgy átitatja egy eszmei horizont, nevezetesen az az akarat, hogy olyan együttműködés jöjjön létre, amely véget vet az évszázados megosztottságnak, és lehetővé teszi a kontinens népei számára, hogy újra felfedezzék az őket összekötő emberi, kulturális és vallási örökséget. Az alapító atyákat személyes hitük lelkesítette, és a keresztény elveket olyan közös és egyesítő tényezőnek tekintették, amely hozzájárulhatott a második világháborúhoz vezető revansista és konfliktuskereső szellem lezárásához.
Ferenc pápa egy szép és egyszerű kifejezést alkotott, amely összefoglalja ezt az elképzelést: »az egység magasabb rendű a konfliktusnál«, [2] mivel az egység keresésének van bátorsága túllépni a konfliktus felszínén, és a többieket a legmélyebb méltóságukban értékelni, [3] lehetővé téve ezáltal valami új és építő jellegű dolog létrehozását; ezzel szemben a konfliktus kiélezi a különbségeket, a hatalom keresését és érvényesítését szolgálja, és pusztuláshoz vezet.
Minden politikai cselekvés sajátos feladata egy eszmei horizont felkínálása, mivel a politika megköveteli a jövőre irányuló tág tekintetet anélkül, hogy – amikor a közjó érdekében szükséges – félnénk nehéz és akár népszerűtlen döntések meghozatalától. Ebben az értelemben a politika a »szeretet legmagasabb rendű formája«, [4] mivel teljes egészében a közjó építésének szentelhető.
Egy eszmény követése azonban nem jelenti egy ideológia felmagasztalását. Ez utóbbi ugyanis minden esetben a valóság meghamisításának és a rajta elkövetett erőszaknak a gyümölcse. Bármely ideológia eltorzítja az eszméket, és saját tervének szolgájává teszi az embert, megfosztva őt valódi törekvéseitől, a szabadságra, a boldogságra, valamint a személyes és társadalmi jólétre irányuló vágyától. A kortárs Európa éppen azon ideológiai tervezetek kudarcának felismeréséből született meg, amelyek korábban elpusztították és megosztották azt.
Egy eszmény követése – De Gasperi szavait idézve – azt jelenti, hogy az emberi személyt helyezzük a középpontba, »az evangéliumi testvériség kovászával, a régiektől örökölt jog tiszteletével, az évszázadok során kifinomult szépségkultuszával, az igazság és az igazságosság iránti akaratával, amelyet az évezredes tapasztalat élesített meg«. [5]
Ez az a horizont, amelyen belül ma is lehet politikát folytatni, és amelyhez vissza kell vezetni a politikai tevékenységet. Önök Európai Néppártnak nevezik magukat. Kötelezettségvállalásuk középpontjában a nép áll, és nem tekinthetnek el tőle. A nép nem csupán passzív alany, a politikai javaslatok és döntések címzettje. Mindenekelőtt arra hivatott, hogy aktív alany legyen, minden politikai cselekvés részese. Az emberek közötti jelenlét és bevonásuk a politikai folyamatokba a legjobb ellenszere a populizmusoknak, amelyek csak a könnyű konszenzust keresik, és az elitizmusoknak, amelyek hajlamosak a konszenzus nélküli cselekvésre: ez a két irányzat elterjedt a mai politikai palettán. A »népi« politika időt, a tervek megosztását és az igazság szeretetét igényli.
A politika egyik problémája az elmúlt években a nép és képviselői közötti összhang, együttműködés és kölcsönös elköteleződés folyamatos csökkenése. Újra kell alkotni a »nép« szövetét, a polgár és a képviselő közötti személyes kapcsolatot, hogy az eszmei horizont fényében hatékonyan lehessen válaszolni az emberek konkrét problémáira. Egy metaforával élve azt mondhatnánk, hogy a »digitális diadal« korszakában a hitelesen a közjó felé irányuló politikai cselekvés megköveteli a visszatérést az »analóghoz«.
Talán ez az igazi ellenszere a gyakran harsány, csupán szlogenekre épülő politikának, amely képtelen válaszolni az emberek valós szükségleteire. A politika iránti bizonyos közöny legyőzéséhez vissza kell nyerni az embereket: személyesen eléjük kell menni, és újjáépíteni a kapcsolatok hálóját a helyi közösségekben, hogy mindenki egy közösség részének érezhesse magát, és osztozhasson annak sorsában.
Mit jelent ez konkrétan azok számára, akik tevékenységükben a kereszténydemokrata értékekre hivatkoznak? Mindenekelőtt azt, hogy újra felfedezzék és magukévá tegyék a keresztény örökséget, amelyből származnak, anélkül azonban, hogy elhalványítanák »a szükséges választóvonalat a prófétai jellegű vallási tanúságtétel – amely az egyházi közösség sajátja – és a konkrét politikai döntések síkján ható keresztény tanúságtétel között«. [6] Kereszténynek lenni a politikában nem felekezeti elköteleződést jelent, hanem azt, hogy hagyjuk: az Evangélium világítsa meg a meghozandó döntéseket, még azokat is, amelyek nem ígérnek könnyű konszenzust. Azt jelenti: munkálkodni azon, hogy ne szűnjön meg a kapocs a természettörvény és a pozitív jog, a keresztény gyökerek és a politikai cselekvés között.
A politikában elkötelezett kereszténynek reális látásmódra van szüksége, amely az emberek konkrét problémáiból indul ki, és mindenekelőtt arra törekszik, hogy méltóságteljes munkakörülményeket mozdítson elő, amelyek ösztönzik az egyén tehetségét és kreativitását az egyre gyakrabban embertelenné váló és kevés örömet nyújtó piaccal szemben; amely lehetővé teszi a – láthatóan felettébb európai – félelem legyőzését a családalapítással és a gyermekvállalással kapcsolatban; amely szembenéz a migráció mélyebb okaival, gondoskodva a szenvedőkről, de figyelembe véve a migránsok befogadásának és társadalmi integrációjának valós lehetőségeit is. Ugyanígy megköveteli, hogy ne ideológiai módon nézzünk szembe korunk más nagy kihívásaival, mint a teremtett világ gondozása és a mesterséges intelligencia. Ez utóbbi hatalmas lehetőségeket kínál, de egyben veszélyekkel is teli.
A politikában elkötelezett kereszténynek lenni azt jelenti: a szabadságba fektetni; nem egy elcsépelt, csupán az élvezetekre redukált szabadságba, hanem az igazságban gyökerező szabadságba, amely mindenütt és minden emberi körülmény között oltalmazza a vallás-, a gondolat- és a lelkiismereti szabadságot, elkerülve az emberi jogok »rövidzárlatát«, [7] amely végül teret enged a nyers erőnek és az elnyomásnak.
Ezeket a rövid gondolatébresztőket hagyom Önöknek, abban a reményben, hogy reflexióik alapjául szolgálhatnak kötelezettségvállalásukhoz; miközben pedig a legjobbakat kívánom az európai népek érdekében végzett szolgálatukhoz, készséggel adom rájuk Apostoli Áldásomat. Köszönöm!
[1] XVI. Benedek, Beszéd az Európai Néppárt által rendezett konferencia résztvevőihez (2006. március 30.): AAS 98 (2006), 344.
[2] Ferenc, Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 228: AAS 105 (2013), 1113. [3] Vö. uo. [4] XI. Piusz, Audiencia a Katolikus Egyetemi Szövetség (FUCI) vezetőinek (1927. december 18.).[5] A. De Gasperi, La nostra patria Europa. Beszéd az Európai Parlamenti Konferencián, 1954. április 21., in: Alcide De Gasperi e la politica internazionale, Roma 1990, III. köt., 437–440.
[6] Vö. Marialuisa L. Sergio in: Alcide De Gasperi, Diario 1930–1943, Bologna 2018, 24.
[7] Beszéd a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testülethez (2026. január 9.).forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
