Helyi idő szerint 15:50-kor XIV. Leó pápa a Nemzeti Egyetem XIV. Leó Campusára látogatott, ahol körülbelül 16:15-kor került sor a találkozóra a kulturális élet képviselőivel.

A Szentatyát az egyetem rektora, Filiberto Ntutumu Nguema Nchama fogadta, majd Malabo érseke, Őexcellenciája Juan Nsue Edjang Mayé kíséretében áthaladt a campus előtti udvaron a tiszteletére emelt mellszoborig. A szobrot a két malabói egyetemi rektor, az oktatási miniszter és a CICTE elnöke jelenlétében leplezték le. Ezt követően a főbejárat előtti lépcsősorhoz, majd az épületen kívül felállított emelvényhez vonultak.

A főméltóságú rektor üdvözlő szavait, valamint egy hallgató, egy oktató és az akadémiai élet egy képviselőjének tanúságtételét követően – melyeket zenei betétek tettek változatossá – a Szentatya elmondta beszédét.

A találkozó végén, miután áldását adta a jelenlévőkre és leleplezte a campus avatótábláját, a rektor az épület belsejébe kísérte a pápát, ahol rövid látogatást tettek a díszteremben.

Ezt követően a Szentatya gépkocsin a Jean Pierre Olie Pszichiátriai Kórházba hajtatott, hogy találkozzon az intézmény munkatársaival és gondozottjaival.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a kulturális élet képviselőivel való találkozó alkalmával mondott el:

Rektor Úr!
Tisztelt Méltóságok!
Hölgyeim és Uraim!

Hálámat fejezem ki a meghívásért erre az eseményre, amellyel az Egyenlítői-Guineai Nemzeti Egyetem új campusát avatjuk fel. Köszönöm továbbá azt a kedves gesztust, hogy ezt az intézményt a nevemről nevezték el; tudatában vagyok annak, hogy ez a megtiszteltetés túlmutat a személyemen, és sokkal inkább azon értékekre utal, amelyeket közösen kívánunk továbbadni.

Egy egyetemi campus felavatása több, mint pusztán adminisztratív aktus, s túlmutat az infrastruktúra és a tanulmányi terek egyszerű bővítésén is. Ez az avatás az emberbe vetett bizalom gesztusa: megerősítése annak a ténynek, hogy érdemes továbbra is elköteleződni az új nemzedékek formálása mellett, s azon embert próbáló, mégis nemes feladat mellett, amely az igazság kereséséből és a tudás közjó szolgálatába állításából áll.

E pillanat tehát olyan jelentőséggel bír, amely messze túlmutat e hely és az épületek fizikai határain. Ma a remény, a találkozás és a fejlődés tere is megnyílik. Minden hiteles nevelői munka hivatása ugyanis az, hogy ne csupán építményként, hanem élő szervezetként növekedjék.

Talán éppen ezért a fa képe különösen beszédes az egyetemi küldetésről szólva. Egyenlítői-Guinea népe számára a ceiba – a nemzeti fa – nagy erejű jelképpel bír. A fa mély gyökereket ereszt, türelemmel és erővel tör a magasba, s olyan termékenységet hordoz magában, amely nem önmagáért való.

Méreteivel, törzsének szilárdságával és ágainak kiterjedésével ez a fa mintegy példázatát adja annak, amivé egy egyetemi intézménynek válnia kell: olyan valósággá, amely mélyen gyökerezik a tanulmányok komolyságában, egy nép élő emlékezetében és az igazság állhatatos keresésében. Csak így növekedhet szilárdan; csak így lesz képes a magasba törni anélkül, hogy elveszítené kapcsolatát a történelmi valósággal, amelyben gyökerezik, s csak így tud az új nemzedékeknek a szakmai siker eszközein túl értelmes célokat az élethez, szempontokat a mérlegeléshez és indítékokat a szolgálathoz kínálni.

Az emberiség története bizonyos bibliai fák szimbolikáján keresztül is olvasható. A Teremtés könyvének kertjében az élet fája mellett ott áll a jó és a rossz tudásának fája is (vö. Ter 2,9), amelynek gyümölcséből Isten megparancsolja a férfinak és a nőnek, hogy ne egyenek. Aláhúzandó, hogy itt nem a tudás mint olyan elítéléséről van szó, mintha a hit félne az értelemtől, vagy gyanakvással tekintene a tudásvágyra. Az ember ugyanis megkapta a képességet a megismerésre, a névadásra, a mérlegelésre, arra, hogy ámulattal adózzon a világ előtt, s hogy rákérdezzen annak értelmére (vö. Ter 2,19).

A probléma tehát nem a tudásban rejlik, hanem annak elhajlásában egy olyan értelem felé, amely már nem a valósághoz való igazodást keresi, hanem azt, hogy a valóságot a saját mértékére hajlítsa, s azt az ismeretre igényt tartó személy önös érdeke szerint ítélje meg. Ekkor a tudás megszűnik nyitottság lenni, és birtoklássá válik; megszűnik a bölcsesség felé vezető út lenni, s az önhitt önelégültség kinyilatkoztatásává alakul, utat nyitva olyan tévelygéseknek, amelyek végül embertelenné válhatnak.

A bibliai történet azonban nem ér véget ennél a fánál. A keresztény hagyomány egy másik fát is szemlél: a kereszt fáját, amely nem az emberi értelem tagadása, hanem annak megváltása (vö. Kol 2,2–3). Míg a Teremtés könyvében az igazságtól és a jótól elszakított tudás kísértése jelenik meg, a kereszten olyan igazság nyilatkozik meg, amely távolról sem kényszeríti rá uralmát másokra, hanem szeretetből áldozza fel önmagát, s az embert arra a méltóságra emeli, amelyre fogantatása óta hivatott. Ott az ember meghívást kap, hogy engedje meggyógyulni megismerés utáni vágyát: fedezze fel újra, hogy az igazságot nem gyártjuk, nem manipuláljuk, és nem trófeaként birtokoljuk, hanem befogadjuk, alázattal keressük és felelősséggel szolgáljuk.

Emiatt keresztény távlatból Krisztus nem az intellektuális erőfeszítés elöli fideista menekülésként mutatkozik meg, mintha a hit ott kezdődne, ahol az ész megáll. Ellenkezőleg: Őbenne nyilatkozik meg az igazság, az értelem és a szabadság közötti mély összhang. Az igazság olyan valóságként kínálkozik fel, amely megelőzi az embert, megszólítja őt, s arra hívja, hogy lépjen ki önmagából; éppen ezért kereshető bizalommal. A hit pedig ahelyett, hogy lezárná e kutatást, megtisztítja azt az önelégültségtől, és megnyitja azon teljesség felé, amelyre az értelem törekszik, még ha nem is képes azt maradéktalanul átfogni.

Így a kereszt fája visszavezeti a tudásvágyat annak eredeti medrébe. Megtanít minket arra, hogy megismerni annyit tesz, mint megnyílni a valóság előtt, befogadni annak értelmét és óvni annak misztériumát. Így az igazság keresése valóban emberi marad: alázatos, elkötelezett és nyitott egy olyan igazságra, amely megelőz, megszólít és meghalad bennünket.

Nem elég ugyanis, hogy a fa gyümölcsöt teremjen: e gyümölcs minősége is számít, hiszen gyümölcseiről ismerni meg a fát (vö. Mt 7,20). Hasonlóképpen, egy egyetem értékét is inkább a közösség élete számára útnak indított hallgatók minősége méri le, semmint a diplomások száma vagy az infrastruktúra mérete. Ez az az őszinte vágy, amelyet a Katolikus Egyház több évszázados oktatási elkötelezettsége kifejez: hogy a szakemberek tudásuk és technikai felkészültségük révén kiválóak legyenek; valódi termékenységre hivatott, érett gyümölcsök, akik képesek túllépni a siker puszta látszatán.

Kedves Testvéreim! Itt, ezen intézmény falai között az egyenlítői-guineai ceiba arra hivatott, hogy a szolidáris fejlődés gyümölcseit teremje; egy olyan tudásét, amely nemesíti és integrális módon bontakoztatja ki az emberi személyt. Arra hivatott, hogy az értelem és a becsületesség, a szakértelem és a bölcsesség, a kiválóság és a szolgálat gyümölcseit kínálja fel. Ha itt olyan férfiak és nők nemzedékei formálódnak, akiket mélyen átjár az igazság, s akik képesek saját létüket ajándékká tenni mások számára, akkor a ceiba továbbra is beszédes jelkép marad: e föld legnemesebb értékeiben gyökerezik, a tudás méltósága emeli magasba, s olyan gyümölcsöket terem, amelyek dicsőséget hoznak Egyenlítői-Guineára, és gazdagítják az egész emberi családot.

Ezen érzésekkel kérem mindnyájatokra – ezen egyetem vezetőire, oktatóira, hallgatóira és munkatársaira, valamint családjaitokra – a Mindenható Isten bőséges áldását, aki Jézus Krisztusban, a megtestesült Igazságban, kinyilatkoztatta az embernek a saját magára és fenséges méltóságára vonatkozó igazságot (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22). Mindannyiótokat a Boldogságos Szűz Mária, a Bölcsesség Széke anyai oltalmába ajánllak, hogy ezek a gyümölcsök ne csupán bőségesek, hanem valóban kiválóak is legyenek. Köszönöm szépen!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media