Fogadási szertartás és udvariassági látogatás az Angolai Köztársaság elnökénél az Elnöki Palotában

Megérkezésekor, a luandai nemzetközi repülőtéren a Szentatyát Angola elnöke, Őexcellenciája João Manuel Gonçalves Lourenço fogadta. Két gyermek virággal köszöntötte a pápát.

A himnuszok elhangzása, a zászlóknak kijáró tiszteletadás és a díszsorfal előtti elvonulás után sor került a delegációk bemutatására.

A fogadási szertartás végén, helyi idő szerint 15:30-kor a Szentatya gépkocsival az Elnöki Palotába hajtatott, az Angolai Köztársaság elnökénél tett udvariassági látogatásra.

Az Elnöki Palotába érkezve, miután elhaladt a díszsorfal előtt, a pápát az elnök fogadta. Együtt léptek be a főcsarnokba a hivatalos fotózásra, majd az elnöki dolgozószobába vonultak, ahol sor került a magánbeszélgetésre.

Ezt követően a pápa és az elnök a Díszterembe ment az ajándékcsere alkalmából.

Végül a Pápa és az elnök gépkocsival a Protokoll Pavilonba hajtatott a közjogi méltóságokkal, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel való találkozóra.

Találkozó a közjogi méltóságokkal, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel

16:15-kor az Elnöki Palota Protokoll Pavilonjában került sor a közjogi méltóságokkal, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel való találkozóra.

Őexcellenciája João Manuel Gonçalves Lourenço köztársasági elnök úr szavait követően a Szentatya mondta el beszédét.

A találkozó végén, helyi idő szerint 16:45-kor a pápa az Apostoli Nunciatúrára hajtatott, hogy magánkihallgatáson fogadja Angola püspökeit.

Az alábbiakban közzétesszük azt a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa intézett a jelenlévőkhöz a találkozó alkalmával:

Elnök Úr!
Tisztelt Közjogi Méltóságok, a Diplomáciai Testület Tagjai!
Hölgyeim és Uraim!

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek Önök között. Köszönöm, Elnök Úr, a meghívást Angolába, valamint szíves üdvözlő szavait. Azért jöttem Önökhöz, hogy találkozzam népükkel; zarándokként érkeztem, aki Isten jelenlétének nyomait keresi ezen az Általa szeretett földön.

Mielőtt folytatnám, szeretném biztosítani imáimról a Benguela tartományt sújtó heves esőzések és árvizek áldozatait, valamint kifejezni közelségemet azoknak a családoknak, akik elveszítették otthonaikat. Tudom azt is, hogy Önök, angolaiak, a szolidaritás nagy láncolatába összefogva segítik az érintetteket.

Szeretnék találkozni Önökkel a béke önzetlenségében, és elismerni, hogy népük olyan kincsekkel bír, amelyek nem adhatók el és nem rabolhatók el. Különösen olyan öröm lakozik e népben, amelyet még a legmostohább körülmények sem tudtak kioltani. Ez az öröm – amely ismeri a fájdalmat, a felháborodást, a csalódásokat és a vereségeket is – kitart és újjáéled azok között, akik szívüket és elméjüket szabadon tartották a gazdagság csalárdságától. Önök jól tudják, hogy túl sokszor tekintettek és tekintenek régióikra azért, hogy adjanak valamit, vagy – még gyakrabban – azért, hogy elvegyenek. Meg kell törnünk az érdekeknek ezt a láncolatát, amely a valóságot és magát az életet puszta áruvá silányítja.

Afrika az egész világ számára az öröm és a remény tartaléka, amelyet nem haboznék »politikai« erénynek nevezni. Fiataljai és szegényei ugyanis még tudnak álmodni és remélni: nem érik be azzal, ami van, hanem fel akarnak emelkedni, készülni a nagy felelősségvállalásra, és személyesen is kockára tenni magukat. Egy nép bölcsességét ugyanis semmilyen ideológia nem olthatja ki; az emberi szívben lakozó vágy a végtelen után valóban mélyebb társadalmi átalakító erő, mint bármilyen politikai vagy kulturális program. Itt vagyok köztetek, hogy azokat a legnemesebb energiákat szolgáljam, amelyek az egyéneket és közösségeket éltetik, s amelyekből Angola ezerarcú mozaikja összeáll. Szeretném meghallgatni és bátorítani mindazokat, akik már a jót, az igazságosságot, a békét, a toleranciát és a megbékélést választották. Ugyanakkor a jóakaratú emberek millióival együtt – akik ezen ország legfőbb gazdagságát jelentik – esdekelve kérem azok megtérését is, akik ellentétes utat választanak, hátráltatva ezzel az ország harmonikus és testvéri fejlődését.

Kedves Barátaim! Utaltam már azokra az anyagi javakra, amelyekre hatalmi érdekek teszik rá a kezüket, az Önök országában is. Mennyi szenvedést, hány halálesetet, mennyi társadalmi és környezeti katasztrófát hordoz magában ez az extraktivista logika! Mindenütt látjuk már, miként táplál ez egy olyan fejlődési modellt, amely diszkriminál és kirekeszt, mégis azt igyekszik elhitetni, hogy az az egyetlen lehetséges út. Szent VI. Pál pápa, élesen érzékelve az ifjúság nyugtalanságát, már hatvan évvel ezelőtt elítélte egy »kereskedelmi, hedonista és materialista civilizáció teljesen anakronisztikus – sőt, vénséges – arcát, amely még mindig a jövő zálogaként próbál tetszelegni«. Majd megjegyezte: »Ezzel az illúzióval szemben számos fiatal ösztönös reakciója – még túlzásaiban is – valódi értéket képvisel. Ez a nemzedék valami másra vár« (Gaudete in Domino ap. buzdítás, VI). Önök – a gondolkodásukat és érzésvilágukat tápláló ősi bölcsességnek köszönhetően – tanúi annak, hogy a teremtés nem más, mint harmónia a sokszínűség gazdagságában. Népük mindig szenvedett, amikor ezt az összhangot egyesek hatalmaskodása megsértette. Viseli magán mind az anyagi kizsákmányolás, mind pedig a másokra erőltetett ideológiák sebhelyeit. Afrikának sürgősen felül kell emelkednie a konfliktusokon és az ellenségeskedésen, amelyek számos ország társadalmi és politikai szövetét szétforgácsolják, szegénységet és kirekesztést szítva. Az élet csak a találkozásban virágzik. Kezdetben volt a párbeszéd. Ez nem zárja ki a véleménykülönbséget, amely akár konfliktussá is válhat.

Tisztelt elődöm, Ferenc pápa felejthetetlen értelmezést adott nekünk erről: »A konfliktussal szemben – jegyezte meg – egyesek egyszerűen csak nézik és mennek tovább, mintha mi sem történt volna, mossák kezeiket, hogy folytathassák életüket. Mások úgy lépnek bele a konfliktusba, hogy a foglyai maradnak, elveszítik távlatukat, saját zavarodottságukat és elégedetlenségüket vetítik ki az intézményekre, így pedig az egység lehetetlenné válik. Van azonban egy harmadik mód is – a legmegfelelőbb –, ahogy a konfliktushoz viszonyulhatunk: ha elfogadjuk, hogy elviseljük a konfliktust, megoldjuk azt, és egy új folyamat összekötő láncszemévé alakítjuk. ’Boldogok a békességszerzők’ (Mt 5,9)« (Evangelii gaudium ap. buzdítás, 227). Angola sokat gyarapodhat, ha mindenekelőtt Önök, akik az országban tekintélyt viselnek, hinni fognak gazdagságának sokszínűségében. Ne féljenek a véleménykülönbségtől, ne oltsák ki a fiatalok látomásait és az idősek álmait; tudják úgy kezelni a konfliktusokat, hogy azok a megújulás útjaivá váljanak! Helyezzék a közjót a részérdekek elé, és soha ne tévesszék össze saját részüket az egésszel! A történelem akkor Önöket fogja igazolni, még ha a jelenben akadnak is, akik ellenségesek Önökkel szemben.

Beszéltem az örömről és a reményről, amelyek fiatal társadalmukat jellemzik. Általában ezeket személyes, magánjellegű érzelmeknek tekintik. Ezzel szemben ezek olyan intenzív és kisugárzó erőt képviselnek, amely gátat szab minden beletörődésnek és a bezárkózás kísértésének. A test és a lélek zsarnokai és kényurai passzivitásra kárhoztatott lelkeket és szomorú indulatokat akarnak: tehetetlenségre hajló, engedelmes és a hatalomnak kiszolgáltatott embereket. A szomorúságban ugyanis félelmeink és belső kísérteteink kénye-kedvének vagyunk kiszolgáltatva; a fanatizmusba, az alávetettségbe, a média zajába, az arany bűvöletébe vagy az identitás-mítoszokba menekülünk. Az elégedetlenség, a tehetetlenség és a gyökértelenség érzése elválaszt ahelyett, hogy kapcsolatba léptetne; a közügyek iránti közönyt, a mások szerencsétlensége iránti megvetést és a testvériség tagadását terjeszti. Ez az összhanghiány szétzilálja azokat az alapvető viszonyokat, amelyeket ki-ki önmagával, másokkal és a valósággal ápol. Ahogy Ferenc pápa is megfigyelte: »A legjobb módszer az uralomra és a korlátlan előretörésre a reménytelenség elvetése és a folyamatos bizalmatlanság szítása, még ha bizonyos értékek védelmének álcája mögé bújva is. Ma sok országban alkalmazzák az elkeserítés, az elmérgesítés és a polarizáció politikai mechanizmusát« (Fratelli tutti enciklika, 15).

Ebből az elidegenedésből az igazi öröm szabadít meg minket, amelyet a hit nem véletlenül a Szentlélek ajándékaként ismer el. Ahogy Szent Pál írta: »A Lélek gyümölcse […] a szeretet, az öröm, a békesség« (Gal 5,22). Az öröm ugyanis az, ami elmélyíti az életet, és a közösségi lét tágas terére sarkall: ki-ki örömét leli abban, hogy kamatoztatja kapcsolati készségeit, felismerve, hogy hozzájárul a közjóhoz, s látva, hogy egyedülálló és méltó személyként ismerik el egy olyan közösségben, ahol a találkozások sokasodnak és tágítják a lelket. Az öröm képes utat törni a mozdulatlanság és a szorongás legsötétebb zugaiban is. Vizsgáljuk meg tehát szívünket, kedves Barátaim, mert öröm nélkül nincs megújulás; belső élet nélkül nincs felszabadulás; találkozás nélkül nincs politika; a másik ember nélkül pedig nincs igazságosság.

Önök együtt a remény tervévé formálhatják Angolát. A Katolikus Egyház – amelynek az ország szolgálatában végzett tevékenységét tudom, mennyire nagyra értékelik – arra vágyik, hogy kovász legyen a tésztában, és előmozdítsa az együttélésnek egy olyan igazságos modelljét, amely mentes a pénzes elitek rabszolgaságától és hamis örömeitől. Csak közösen tudjuk megsokszorozni e csodálatos nép talentumait, eljutva egészen a városi peremkerületekig és a legtávolabbi vidéki régiókig, ahol az élet lüktet, s ahol a jövő készülődik. Hárítsuk el az átfogó emberi fejlődés akadályait, küzdve és remélve együtt azokkal, akiket a világ selejtnek tart, de Isten kiválasztott. Így született meg ugyanis a mi reményünk: »A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett« (Zsolt 118,22) – Jézus Krisztus, az ember és a történelem teljessége.

Isten áldja Angolát!

Köszönöm.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media