Az alábbiakban közzétesszük azt az üzenetet, amelyet XIV. Leó pápa küldött a Pápai Biblikus Bizottság 2026. április 13. és 17. között zajló, „A szenvedők drámájára érzékeny exegézis” című plenáris ülése alkalmából:

A Szentatya üzenete

A szenvedők drámájára érzékeny exegézis

Bíboros Elnök Úr!
A Pápai Biblikus Bizottság Tisztelt Tagjai!

Örömmel fordulok hozzátok ezen üzenetemmel éves plenáris ülésetek kezdetén. Azért gyűltetek össze, hogy elmélyítsétek a szenvedés és a betegség témáját: ez olyan tapasztalat, amely mindenkit érint; minden embert, akinek életét a törékenység, a betegség és a halál jelöli meg. Megsebzett természetünk ugyanis magában hordozza a korlátozottság és a végesség valóságát is.

Miért a betegség? Miért a szenvedés? Miért a halál? E kérdések előtt olykor még a hívők is meginganak: megtapasztalják a tanácstalanságot, sőt a kétségbeesést és az Istennel való szembenállást is.

A hit fényében ugyanakkor tudjuk, hogy a fájdalom és a betegség bölcsebbé és érettebbé teheti az embert, segítve őt abban, hogy életében megkülönböztesse azt, ami nem lényegi, s így az Úrhoz forduljon vagy visszatérjen Hozzá. Ezt a hitbeli látásmódot a Szentírásból és az Egyház Hagyományából merítjük. Erre tekintettel arra bátorítalak titeket: exegetikai munkátok során ötvözzétek a tudományos kutatást az élet közös tapasztalataira való odafigyeléssel, hogy az ihletett Ige bölcsességével annak legnehezebb vonatkozásait is megvilágíthassátok.

Márk evangélista beszámol arról, hogy egy nap Jézus, látva a tanácstalan és szenvedő tömeget, megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok (vö. Mk 6,34). Jézusnak a rászorulók és betegek iránti könyörülete gyakran visszatér az Evangélium lapjain: az Úr könyörületre indul a leprás iránt, aki gyógyulását kéri (vö. Mk 1,40–41); megindul az éhes és kimerült tömegen, és közbelép érdekükben (vö. Mk 8,2); megindul két vak emberen, akik látásuk visszaadását kérik tőle, és meggyógyítja őket (vö. Mt 20,34); »nagy szánalom« fogja el egy özvegy édesanya iránt, aki egyetlen fiát kíséri a sírhoz, és feltámasztja őt (vö. Lk 7,13). Krisztus könyörülete mindazok iránt, akik szenvednek, oly mértékű, hogy azonosul is velük: »Beteg voltam és meglátogattatok« (Mt 25,36).

Ugyanez a Jézus, aki körbejárt az emberek között, jót tett mindenkivel, és meggyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget, megparancsolta tanítványainak is, hogy viseljék gondját a betegeknek: tegyék rájuk kezüket, és áldják meg őket az Ő nevében (vö. Mt 10,8; Lk 10,9). A törékenység és a betegség tapasztalatán keresztül mi is megtanulhatjuk – és meg is kell tanulnunk –, hogy miként járjunk együtt az emberi és keresztény szolidaritásban, Isten stílusa szerint, amely maga a könyörület, a közelség és a gyengédség.

A Krisztusba vetett hit által megerősödve legyőzhetjük a betegségtől és a haláltól való félelmet, éppen azáltal, hogy tudatosítjuk saját törékenységünket az Ő szenvedésének, halálának és feltámadásának fényében. Krisztusban ugyanis a szenvedés és a betegség többé nem az a kegyetlen sors, amely előtt értelem nélkül meg kellene hajolnunk. Jézussal a fájdalom szeretetté, váltsággá és testvéri segítséggé alakul át. Fogadjuk be tehát Krisztust az életünkbe: Ő az egyetlen orvos, aki örökre meggyógyíthatja lelkünk betegségeit.

Arra hívlak titeket, hogy a betegség, a testi fájdalom és a halál mellett vegyétek fontolóra a szegények, a migránsok és a társadalom peremére szorultak szenvedéseit is, amelyek a Szentírás oly sok oldalán jelen vannak.

Szemléljük különösen a Szenvedő Szüzet, aki Jézussal együtt áll a kereszt lábánál: Ő, mint Édesanya, a Kálvárián átéli Fia gyötrelmeit, és hittel teli szívvel részesedik azokban, felajánlva szaggató fájdalmát mindenki javára. Közbenjárása ekképpen egyedülálló értéket nyer számunkra.

Az Anya példája ugyanis minden hívőt arra hív, hogy a testvéreiért végzett imádságon túl kövesse saját fájdalmai alázatos felajánlásának útját, Krisztus áldozatával egyesülve. Ebben az értelemben mindenki elmondhatja Máriával együtt: »Kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, az ő testének, az Egyháznak javára« (Kol 1,24). Ez a kiegészítés valóságos bennünk, jóllehet semmit sem ad hozzá az egyetlen Megváltó üdvözítő művéhez, amely tökéletes, egyetemes és túláradó: »Krisztus szenvedése létrehozta a világ megváltásának javát. Ez a jó önmagában kimeríthetetlen és végtelen. Senki ember nem adhat hozzá semmit«. [1] Ez a beteljesítés inkább azt jelenti, hogy minden szenvedő részese lesz, vagyis bekapcsolódik ebbe a műbe, és azt a saját élettörténetéből fakadó egyedi vonásokkal fejezi ki. Krisztus ugyanis »megnyitotta saját szenvedését az ember előtt, mivel ő maga a saját megváltó szenvedésében bizonyos értelemben részesévé vált minden emberi szenvedésnek […], amelyeket új tartalommal és új jelentéssel gazdagított«. [2]

A Bíboros Elnök úr beszámolt nekem arról, hogy a Biblikus Bizottság jelenleg a szenvedő bibliai alakok különböző típusait elemzi. Ezek összessége bizonyára a remény gyönyörű szimbólumává válik majd minden olyan ember számára, aki saját szenvedéseit egyesíti a megfeszített Krisztussal, megújítva ezzel az Ő szeretetteljes arcának kinyilatkoztatását.

A Pápai Biblikus Bizottság kedves Tagjai! Ezúton fejezem ki mindannyiótoknak személyes köszönetemet és bátorításomat. Munkátok gyümölcsöző folytatását kívánva lehívom rátok a Szentlélek világosságát, és mindnyájatokra apostoli áldásomat adom.

Kelt a Vatikánban, 2026. március 27-én.

XIV. Leó

[1] Szent II. János Pál: Salvifici doloris apostoli levél (1984. február 11.), 24.

[2] Uo., 20.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media