Udvariassági látogatás a köztársasági elnöknél az Elnöki Palotában
12:40-kor a Szentatya megérkezett az El Mouradia Elnöki Palotába a köztársasági elnöknél tett udvariassági látogatásra.
Érkezésekor a pápát Őexcellenciája Abdelmadjid Tebboune elnök fogadta, majd a delegációk bemutatása után közösen abba a terembe mentek, ahol a magánkihallgatás és az ajándékcsere zajlott.
A látogatás végén, 13:40 körül a pápa átment a Djamaa el Djazair Konferencia-központba.
Találkozó az állami vezetőkkel, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel a „Djamaa el Djazair” Konferencia-központban
13:50 körül a Djamaa el Djazair Konferencia-központban került sor az állami vezetőkkel, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel való találkozóra.
Érkezésekor a Szentatyát Őexcellenciája Abdelmadjid Tebboune elnök fogadta, majd közösen a Konferencia-központ többcélú termébe mentek.
Az elnök beszédét követően a Szentatya mondta el beszédét. Annak végeztével, 14:20 körül a pápa az Apostoli Nunciatúrára távozott.
Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó beszédét, amelyet a jelenlévőköz intézett:
Elnök Úr!
Tisztelt Állami Vezetők, a Diplomáciai Testület tagjai!
Hölgyeim és Uraim!
Mély hálával köszönöm a meghívást, hogy ellátogathassak Algériába, amely éppen péteri szolgálatom kezdetén érkezett hozzám. Köszönöm a fogadtatást! Tudják jól, hogy Szent Ágoston lelki fiaként már két alkalommal – 2004-ben és 2013-ban – jártam Annabában. Hálás vagyok az isteni Gondviselésnek, amely titokzatos terve szerint úgy rendelkezett, hogy Péter utódjaként ismét visszatérjek ide. A béke zarándokaként érkezem Önökhöz, azzal a vággyal, hogy találkozzam a nemes algériai néppel. Mindannyian fivérek és nővérek vagyunk, hiszen ugyanaz az Atyánk van a mennyekben: az algériai nép mély vallásossága a titka a találkozás és a megbékélés azon kultúrájának, amelynek jelen látogatásom is jele kíván lenni. Egy konfliktusokkal és meg nem értéssel teli világban találkozzunk és törekedjünk a megértésre, felismerve, hogy egyetlen családot alkotunk! Ma e felismerés egyszerűsége a kulcs ahhoz, hogy sok zárt ajtót kinyissunk.
Kedves fivéreim és nővéreim! A béke és a remény tanújaként érkezem Önökhöz, amelyre a világ oly sóvárogva vágyik, és amelyet az Önök népe is mindig keresett: egy olyan nép, amelyet soha nem törtek meg a próbatételek, mert abban a szolidaritásban, befogadásban és közösségi szellemben gyökerezik, amely milliók, alázatos és igaz emberek mindennapi életét szövi át. Ők az erősek, ők a jövő: mindazok, akik nem hagyják, hogy elvakítsa őket a hatalom és a gazdagság, és nem áldozzák fel polgártársaik méltóságát saját vagy csoportjuk boldogulásáért. Különösen sok bizonyságot kaptam arról, hogy az algériai nép mily nagy nagylelkűséget tanúsít mind honfitársai, mind az idegenek iránt. Ez a magatartás az arab és berber közösségekben mélyen gyökerező vendégszeretetet tükrözi; azt a szent kötelességet, amelyet mindenütt alapvető társadalmi értékként szeretnénk látni. Hasonlóképpen, az alamizsna (sadaka) bevett és természetes gyakorlat Önök között, még azok körében is, akik szűkös eszközökkel rendelkeznek. Eredetileg a sadaka szó igazságosságot jelent: nem megtartani magunknak, hanem megosztani azt, amink van – ez valóban az igazságosság kérdése. Igazságtalan az, aki halmozza a vagyont, és közömbös marad mások iránt. Az igazságosságnak ez a látásmódja egyszerű és radikális: felismeri a másikban Isten képmását. Az irgalom nélküli vallás és a szolidaritás nélküli társadalmi élet botrány Isten szemében. Mégis, sok olyan társadalom, amely fejlettnek hiszi magát, egyre mélyebbre süllyed az egyenlőtlenségbe és a kirekesztésbe. Azok a személyek és szervezetek, akik másokon uralkodnak – és ezt Afrika jól tudja –, elpusztítják a világot, amelyet a Magasságos azért teremtett, hogy mindannyian együtt éljünk.
A múlt drámai történelmi eseményei különleges kritikai rálátást adnak az Önök országának a világ egyensúlyi viszonyaira. Ha képesek lesznek párbeszédet folytatni mindenki igényeivel, és szolidaritást vállalni számos közeli és távoli ország szenvedésével, az Önök tapasztalata hozzájárulhat a népek közötti nagyobb igazságosság megtervezéséhez és megvalósításához. Ha nem a félreértéseket és konfliktusokat sokasítják, hanem tiszteletben tartják mindenki méltóságát, és hagyják, hogy megérintse Önöket mások fájdalma, akkor valóban egy új történelmi korszak főszereplőivé válhatnak. Ez ma sürgetőbb, mint valaha, látva a nemzetközi jog folyamatos megsértését és a neokoloniális kísértéseket.
Elődeim már világosan felismerték e kihívás korszakos jelentőségét. XVI. Benedek megjegyezte, hogy »a globalizációs folyamatok, ha azokat megfelelően értelmezik és irányítják, a javak világméretű újraelosztásának eddig ismeretlen lehetőségeit nyitják meg; ha viszont rosszul irányítják őket, a szegénység és az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetnek, sőt akár globális válságot is kiválthatnak« (Caritas in veritate enciklika, 42). Ferenc pápa pedig, a globális Dél ellentmondásai között szerzett hosszú tapasztalatára támaszkodva, rámutatott annak fontosságára, ami csak a nagy hatalmi és döntéshozatali központok perifériáján érthető meg. Ferenc pápa így írt: »A társadalmi, politikai és gazdasági részvételről olyan módon kell gondolkodnunk, hogy az magában foglalja a népi mozgalmakat is, s a helyi, nemzeti és nemzetközi kormányzati struktúrákat azzal a morális energiával élénkítse, amely a kirekesztetteknek a közös sors építésébe való bevonásából fakad« (Fratelli tutti enciklika, 169).
Arra buzdítom tehát Önöket, akik ezen ország vezetéséért felelnek, hogy ne tartsanak ettől a távlattól, hanem mozdítsák elő egy élő, dinamikus és szabad civil társadalom fejlődését, amelyben különösen a fiatalok számára ismerik el azt a képességet, hogy tágítsák a remény horizontját mindenki számára. Egy ország valódi ereje abból fakad, hogy mindenki együttműködik a közjó megvalósításában. Az állami vezetők hivatása nem az uralkodás, hanem a nép és a fejlődés szolgálata. A politikai cselekvés mércéje tehát az igazságosság – amely nélkül nincs valódi béke –, és mindenki számára a méltányos és méltóságteljes feltételek előmozdításában nyilvánul meg. A Katolikus Egyház is a maga közösségeivel és kezdeményezéseivel hozzá kíván járulni Algéria közjavához, megerősítve sajátos híd-szerepét Észak és Dél, Kelet és Nyugat között.
Egyfelől a Földközi-tenger, másfelől a Szahara valóban hatalmas jelentőségű földrajzi és szellemi útkereszteződések. Ha egyszerűsítések és ideológiák nélkül mélyedünk el történelmükben, az emberség rejtett, mérhetetlen kincseire bukkanunk, hiszen a tenger és a sivatag évezredek óta a népek és kultúrák kölcsönös gazdagodásának színtere. Jaj nekünk, ha temetőkké tesszük őket, ahol a remény is oda vész! Szabadítsuk meg a rossztól a történelemnek és a jövőnek e hatalmas medencéit! Sokasítsuk a béke oázisait, leplezzük le és szüntessük meg a kétségbeesés okait, küzdjünk azok ellen, akik mások szerencsétlenségéből nyerészkednek! Jogtalan ugyanis mindazon haszon, amely az emberi élettel való üzérkedésből származik, hiszen az emberi méltóság sérthetetlen. Egyesítsük hát erőinket, lelki energiáinkat, minden értelmünket és erőforrásunkat, hogy a földet és a tengert az élet, a találkozás és az ámulat helyszíneivé tegyük. Érintse meg szívünket fenséges szépségük; végtelenségük ébresszen bennünk kérdéseket a transzcendencia iránt. A Földközi-tenger, a Szahara és a felettük elterülő hatalmas égbolt azt suttogják: a valóság minden irányból meghalad bennünket, Isten valóban nagy, és mindannyian az Ő titokzatos jelenlétében élünk.
Ez a gondolat beláthatatlan következményekkel bír a valóságra nézve, és ma sokan alábecsülik ennek súlyát. Közelebbről tekintve az algériai társadalom is ismeri a vallási érzület és a modern élet közötti feszültséget. Itt is, miként az egész világon, hajlamosak megnyilvánulni olyan ellentétes dinamikák – a fundamentalizmus vagy a szekularizáció –, amelyek következtében sokan elveszítik Isten valóságos érzékelését és az összes teremtménye méltóságának tudatát. Ekkor a vallási szimbólumok és szavak egyfelől az erőszak és a hatalmaskodás istenkáromló nyelvévé, másfelől jelentésüktől megfosztott jelekké válhatnak a fogyasztás azon óriási piacán, amely nem ad igazi teljességet.
Ezek az abszurd megosztottságok azonban nem félemlíthetnek meg bennünket. Értelemmel kell szembenéznünk velük. Annak a jelei ezek, hogy rendkívüli időket, a nagy megújulás korszakát éljük, amelyben az, aki megőrzi szíve szabadságát és éberen tartja lelkiismeretét, a nagy szellemi és vallási hagyományokból a valóság új látásmódját és az elkötelezettség megingathatatlan indítékait merítheti. Nevelnünk kell a kritikai érzékre és a szabadságra, a meghallgatásra és a párbeszédre, valamint arra a bizalomra, amely által a másban útitársat, nem pedig fenyegetést ismerünk fel. Együtt kell munkálkodnunk az emlékezet gyógyításán és a korábbi ellenfelek közötti megbékélésen. Ezt az ajándékot kérem az Önök számára, Algéria és egész népe számára, amelyre a Magasságos bőséges áldását kérem.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
