17:10 körül XIV. Leó pápa megérkezett az Afrikai Miasszonyunk-bazilikába, ahol sor került az algériai közösséggel való találkozóra.

Érkezésekor, a bazilika főbejáratánál a pápát két gyermek fogadta, akik virágot nyújtottak át neki, valamint Őeminenciája Jean-Paul Vesco bíboros, Algír érseke és P. Peter Claver Kogh rektor, aki odanyújtotta neki a keresztet és a szentelt vizet a meghintéshez. Ezt követően a Szentatya a főhajón végighaladva az oltárhoz ment, miközben a kórus énekbe kezdett.

A Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt végzett rövid imádást követően a bíboros üdvözlő szavakat mondott, amelyek után elhangzott egy Notre-Dame du Lac Bam-i nővér tanúságtétele, egy pünkösdi diáklány tanúságtétele, a bazilika egyik idegenvezetőjének tanúságtétele, egy muszlim asszony tanúságtétele, végül pedig egy vallásközi ének következett.

A Szentatya beszédét követően sor került egy ajándék átadására, felcsendült a Notre-Dame d’Afrique-ének, majd közösen elimádkozták a Miatyánkot. Ezután a pápai áldás következett, végül pedig a Szentatya gyertyát gyújtott a Szent Mónika-kápolnában.

A szertartás végén a pápa a főhajón végighaladva távozott, miközben a kórus énekbe kezdett. A bazilikán kívül a Szentatya megállt a hajótöröttek és a tengeri szerencsétlenségek áldozatainak emlékművénél.

Végül a pápa gyalogosan ment a nunciatúra bejáratához.

Az alábbiakban közzétesszük azt a beszédet, amelyet XIV. Leó pápa az algériai közösséggel való találkozó alkalmával mondott az Afrikai Miasszonyunk-bazilikában:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Kedves Püspöktestvéreim!
Kedves papok és diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők!
Algéria Egyházának szeretett gyermekei!

Nagy örömmel és atyai szeretettel találkozom ma veletek, akik diszkrét és értékes jelenlétet alkottok ezen a földön; egy olyan földön, amelyben mélyen gyökereztek, s amelyet ősi történelem és a hit ragyogó tanúságtételei fémjeleznek.

Közösségetek gyökerei rendkívül mélyre nyúlnak. Ti vagytok az örökösei azon tanúk seregének, akik Isten és a felebarát iránti szeretetből életüket adták. Különösen az Algériában vértanúhalált halt tizenkilenc szerzetesre és szerzetesnőre gondolok, akik úgy döntöttek: e nép mellett maradnak örömében és fájdalmában egyaránt. Vérük élő mag, amely szüntelenül termi gyümölcseit.

Egy még ősibb hagyomány örökösei is vagytok, amely a kereszténység első évszázadaiig nyúlik vissza. Ezen a földön zengett fel Hippói Ágoston lángoló szava, amelyet édesanyja, Szent Mónika és más szentek tanúságtétele készített elő. Az ő emlékezetük ma is ragyogó hívás számunkra, hogy a közösség, a párbeszéd és a béke hiteles jelei legyünk.

Mindannyiótoknak, kedves testvéreim, és azoknak is, akik – bár nem lehetnek jelen – távolról követik ezt a találkozót, hálámat fejezem ki azért a mindennapi elkötelezettségért, amellyel láthatóvá teszitek az Egyház anyai arcát. Köszönöm Őeminenciájának a hozzám intézett szavait, valamint Rakelnek, Alinak, Moniának és Bernadette nővérnek mindazt, amit megosztottak velünk. A hallottak fényében szeretném, ha közösen elgondolkodnánk a keresztény élet három olyan aspektusán, amelyet – különösen az itteni jelenlétetek szempontjából – kiemelkedően fontosnak tartok: az imádságon, a tevékeny szereteten és az egységen.

Mindenekelőtt: az imádság. Mindannyiunknak szüksége van rá. Ezt hangsúlyozta Szent II. János Pál pápa is, amikor a fiatalokhoz szólt: »Az ember – mondta – nem élhet imádság nélkül, ahogyan nem élhet lélegzés nélkül sem« (Találkozó muzulmán fiatalokkal Casablancában, 1985. augusztus 19., 4.). Így mutatta be az Istennel való párbeszédet mint elengedhetetlen elemet nemcsak az Egyház, hanem minden egyes ember élete számára is. Ezt értette meg Szent Charles de Foucauld is, aki az imádkozó jelenlétben ismerte fel hivatását. Így írt: »Boldog vagyok, boldog, hogy minden órában az Oltáriszentség lábánál lehetek« (Levél Raymond de Blic-hez, 1907. december 9.), és azt tanácsolta: »Sokat imádkozzatok másokért. Szenteljétek magatokat a felebarát üdvösségének minden rendelkezésetekre álló eszközzel: imádsággal, jósággal és példamutatással« (Levél Louis Massignon-hoz, 1916. augusztus 1.).

Ezzel kapcsolatban Ali, amikor a Notre-Dame d’Afrique-bazilikában végzett szolgálatáról beszélt, elmondta: sokan azért jönnek ide, hogy csendben elmélyedjenek, hogy elhozzák és Istenre bízzák aggodalmaikat és szeretteiket, s hogy találkozzanak valakivel, aki kész meghallgatni őket és osztozni a szívükben hordozott terhekben. Megjegyezte azt is, hogy sokan megbékélve és boldogan távoznak, örülve annak, hogy eljöttek. Az imádság egyesít és emberibbé tesz, megerősíti és megtisztítja a szívet; az algériai Egyház pedig az imádság által az emberség, az egység, az erő és a tisztaság magvait hinti el maga körül, eljutva olyan helyekre és környezetbe is, amelyet csak az Úr ismer.

Az egyházi élet második aspektusa, amelynél szeretnék elidőzni, a tevékeny szeretet. Erről beszélt nekünk különösen Bernadette nővér, megosztva tapasztalatait a fogyatékossággal élő gyermekek és szüleik segítése terén. Szavaiban felismerjük az irgalmasság és a szolgálat értékét: ez nem csupán a legtörékenyebbek támogatása, hanem mindenekelőtt a kegyelem helye, ahol bárki, aki bekapcsolódik, növekszik és gazdagodik. Bernadette nővér elmesélte, miként fakadt egy egyszerű, kezdeti gesztusból – a betegek látogatásából – mint apró hajtásból előbb egy befogadó rendszer, majd egy egyre összetettebb segítő szervezet. Egy valódi közösség jött létre, amelyben oly sokan osztoznak az örömteli és a fájdalmas eseményekben, a bizalom, a barátság és a családias légkör kötelékeitől egységben. Az ilyen környezet egészséges és gyógyító erejű; nem meglepő, hogy benne a szenvedők meglelik a gyógyulásukhoz szükséges erőforrásokat, miközben örömet adnak másoknak is, ahogyan azt Fatima példáján láthattuk.

Egyébként éppen a testvérek iránti szeretet éltette azon vértanúk tanúságtételét, akikről megemlékeztünk. A gyűlölettel és az erőszakkal szemben hűek maradtak a tevékeny szeretethez egészen életük feláldozásáig, sok más keresztény és muzulmán férfival és nővel együtt. Tették ezt minden önteltség és hírverés nélkül, annak a nyugalmával és szilárdságával, aki nem gőgös, de nem is csügged, mert tudja, »kinek hitt« (vö. 2Tim 1,12). Mindannyiuk példájaként idézzük Luc testvérnek, a Notre-Dame de l’Atlas közösség idős szerzetes-orvosának egyszerű szavait. Amikor felmerült a lehetőség, hogy távozzon és biztonságba meneküljön a fenyegető veszély elől – azon az áron, hogy elhagyja betegeit és barátait –, ő így válaszolt: »Velük akarok maradni« (C. Henning – T. Georgeon: Luc testvér Tibhirine-ből. Szerzetes, orvos és vértanú, Vatikánváros, 2025, Bevezetés); és így is tett. Ferenc pápa, rájuk emlékezve boldoggá avatásuk alkalmával, az Angelus imádságkor így fogalmazott: »Bátor tanúságtételük a remény forrása az algériai katolikus közösség számára, és a párbeszéd magja az egész társadalomnak. Ez a boldoggá avatás legyen mindenki számára ösztönzés arra, hogy együtt építsük a testvériség és a szolidaritás világát« (2018. december 18.).

Így érkeztünk el elmélkedésünk harmadik pontjához: a béke és az egység előmozdítása melletti elkötelezettséghez. E látogatás mottója a feltámadt Jézus szava: »Békesség veletek!« (vö. Jn 20,21). Egy tipasai mozaikon pedig ez olvasható: »In Deo, pax et concordia sit convivio nostro«, amit így fordíthatnánk: »Istenben a béke és az egyetértés uralkodjék közös életünkben«. A béke és az összhang a kezdetektől fogva a keresztény közösség alapvető jellemzője volt (vö. ApCsel 2,42–47), magának Jézusnak a vágya szerint (vö. Jn 17,23), aki így szólt: »Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt« (Jn 13,35). Szent Ágoston ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy az Egyház »népeket szül, de azok egyetlen test tagjai« (192. beszéd, 2). Szent Ciprián pedig így ír: »Isten számára a legkedvesebb áldozat a mi békénk és a testvéri egyetértés, valamint az, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összeforrott nép vagyunk« (Az Úr imádsága, 23). Felemelő érzés ma hallani, hogy a szavak és példák e gazdagsága miként talál visszhangra abban, amit itt hallottunk.

Amint Őeminenciája emlékeztetett rá, ennek a jele maga ez a bazilika is: az élő kövekből épült Egyház szimbóluma, amelyben az Afrikai Miasszonyunk palástja alatt közösség épül keresztények és muzulmánok között. Itt Lalla Meryem anyai szeretete mindenkit gyermekeként gyűjt egybe, mindenkit a maga sokszínűségében gazdagítva, akiket összeköt a méltóság, a szeretet, az igazságosság és a béke iránti közös vágy. Olyan gyermekek ők, akik vágynak az együtt haladásra, az együttélésre, az imára, a munkára és az álmodozásra; egy olyan hitben, amely nem elszigetel, hanem megnyit, egyesít, de nem mos össze, közel hoz anélkül, hogy egyformává tenne, és valódi testvériséget sarjaszt – amint azt Monia mondta nekünk, és amint Rakel tanúsította, megosztva a Tlemcen Fellowshipben szerzett tapasztalatait. Egy olyan világban, ahol a megosztottság és a háborúk fájdalmat és halált vetnek a nemzetek, a közösségek, sőt még a családok körében is, a ti békés egységben való életetek hatalmas jel. Egységben terjesztitek a testvériséget, a közösség és a megbékélés vágyát és érzéseit ébresztve fel környezetetekben; egy olyan üzenettel, amely annál erősebb és tisztább, minél inkább az egyszerűségben és az alázatban válik tanúságtétellé.

Ezen ország területének jelentős részét sivatag foglalja el, a sivatagban pedig senki sem maradhat életben egyedül. A természet zordsága minden önelégültséget a helyére tesz, és mindenkit emlékeztet arra, hogy szükségünk van egymásra, és szükségünk van Istenre. A felismert törékenység az, ami megnyitja a szívet a kölcsönös segítségnyújtás és Azután való fohászkodás előtt, aki képes megadni azt, amit semmilyen emberi hatalom nem garantálhat: a szívek mély megbékélését, és vele együtt az igazi békét.

Ezért, legkedvesebb testvéreim, bátorítalak benneteket: folytassátok munkátokat algériai földön mint összefogott és nyitott hitközösség, az Egyház jelenléteként, amely »az üdvösség egyetemes szentsége« (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen gentium, 48). Köszönöm mindazt, amit tesztek, köszönöm imádságaitokat, tevékeny szereteteteket és az egységről tett tanúságtételeteket. Biztosítalak benneteket: megemlékezem rólatok az Úr előtt, s az Afrikai Miasszonyunk, Mária oltalmába ajánlva titeket, szívből áldalak benneteket.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media