18:00 órakor a Szent Péter-bazilikában XIV. Leó pápa vezette a Szent Rózsafüzér imádságot a béke ajándékáért.

Az imavirrasztás kezdete előtt a pápa a bazilika előterébe ment, hogy köszöntse a jelen lévő híveket és köszönetet mondjon nekik.

Az alábbiakban közöljük a pápa az imavirrasztás kezdete előtt mondott spontán szavait, valamint elmélkedését a szertartás folyamán:

A Szentatya köszöntése a bazilika előterében a Szent Péter téren jelen lévő hívekhez az imavirrasztás kezdete előtt

Kedves testvéreim, jó estét! Isten hozott benneteket!

Nagy szeretettel és testvéri szívvel köszöntelek mindannyiotokat. Köszönöm a jelenléteteket, és hogy válaszolni akartatok erre a hívásra, erre a meghívásra: hogy hangunkkal, szívünkkel és életünkkel mindannyian egyesülve imádkozzunk a békéért. A béke mindannyiunk szívében ott lakozik. Adja az Úr, hogy a béke valóban uralkodjon az egész világon, és mi magunk legyünk ezen üzenet hordozói!

Isten meghallgat minket, Isten velünk jár! Jézus azt mondta nekünk: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, ott Ő is közöttük van. Húsvét nyolcadának ezekben a napjaiban mélyen hiszünk a feltámadott Jézus jelenlétében itt, miközöttünk.

Most, a Szent Rózsafüzér imádságában egyesülve, Édesanyánk, Mária közbenjárását kérve, üzenni akarjuk az egész világnak: lehetséges a béke építése, egy új béke; lehetséges az együttélés minden néppel, minden vallással és minden rasszal; mi pedig Jézus Krisztus tanítványai akarunk lenni, testvérekként összefogva, mindannyian egy békés világban.

Imádkozzatok velünk! Köszönöm a jelenléteteket! Isten kísérjen benneteket és szeretteiteket ma és mindörökké!

Innen adom most rátok az áldást, azután együtt imádkozunk bent a bazilikában; a kivetítőkön keresztül tudjátok majd követni. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttetek!

[Áldás]

Köszönöm mindannyiotoknak, áldott imádságot!

XIV. Leó pápa elmélkedése a békéért tartott imavirrasztáson

Kedves testvéreim!

Imádságotok annak a hitnek a kifejeződése, amely Jézus szavai szerint hegyeket mozgat meg (vö. Mt 17,20). Köszönöm, hogy elfogadtátok ezt a meghívást, és összegyűltetek itt, Szent Péter sírjánál, valamint a világ számos más pontján, hogy esengve kérjétek a békét. A háború megoszt, a remény egyesít. Az önkény eltipor, a szeretet felemel. A bálványimádás megvakít, az élő Isten megvilágosít. Csak egy kevés hitre, egy morzsányi hitre van szükség, szeretteim, hogy emberiségként és emberséggel, közösen nézzünk szembe a történelem e drámai órájával. Az imádság ugyanis nem menedék a felelősségeink elől, nem érzéstelenítő a mérhetetlen igazságtalanság okozta fájdalom tompítására. Ellenkezőleg: az imádság a legönzetlenebb, legegyetemesebb és legelsöprőbb válasz a halálra: mi egy már feltámadóban lévő nép vagyunk! Mindannyiunkban, minden emberben a »Belső Mester« tanítja a békét, ösztönöz a találkozásra és indít az imára. Emeljük hát fel tekintetünket! Keljünk fel a romok közül! Semmi sem zárhat be minket egy előre megírt sorsba; még ebben a világban sem, ahol úgy tűnik, már a sírboltok sem elegendőek, mert tovább folytatódik a keresztre feszítés, az élet megsemmisítése – jogfosztottan és irgalom nélkül.

Szent II. János Pál, a béke fáradhatatlan tanúja, 2003-ban az iraki válság idején megrendülten mondta: »Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely megélte a második világháborút, és túlélte azt. Kötelességem elmondani minden fiatalnak, a nálam fiatalabbaknak, akik nem rendelkeznek ezzel a tapasztalattal: ’Soha többé háborút!’, miként VI. Pál mondta első ENSZ-látogatásán. Mindent meg kell tennünk, ami csak lehetséges! Jól tudjuk, hogy a béke nem lehetséges minden áron. De mindannyian tudjuk, milyen hatalmas ez a felelősség« (Úrangyala, 2003. március 16.). Ma este magamévá teszem ezt az olyannyira aktuális felhívást.

Az imádság cselekvésre nevel minket. Az imában az emberi lehetőségek korlátai találkoznak Isten végtelen lehetőségeivel. A gondolatok, a szavak és a tettek ekkor szétzúzzák a gonosz démoni láncolatát, és Isten Országának szolgálatába állnak: egy olyan Országéba, ahol nincs helye kardnak, drónnak, bosszúnak, a gonosz elbagatellizálásának, sem igazságtalan haszonnak, hanem csak méltóságnak, megértésnek és megbocsátásnak. Az ima gátat szab a mindenhatóság ama tébolyának, amely körülöttünk egyre kiszámíthatatlanabbá és agresszívabbá válik. Az emberi család egyensúlya súlyosan megingott. Még Isten szent nevét – az élet Istenét – is belerángatják a halál diskurzusaiba. Emiatt eltűnik az egyazon mennyei Atyával rendelkező testvérek világa, és mint egy éjszakai rémálomban, a valóság ellenségekkel népesül be. Mindenütt fenyegetést észlelünk ahelyett, hogy meghallgatásra és találkozásra hívnának minket. Testvéreim, aki imádkozik, tisztában van saját korlátaival: nem öl, és nem fenyeget halállal. Ellenben a halál szolgaságába süllyed az, aki hátat fordít az élő Istennek, hogy önmagából és saját hatalmából néma, vak és süket bálványt emeljen (vö. Zsolt 115, 4–8), amelynek minden értéket feláldoz, és megköveteli, hogy az egész világ térdet hajtson előtte.

Elég volt az önimádatból és a pénz bálványozásából! Elég volt az erő fitogtatásából! Elég volt a háborúból! Az igazi erő az élet szolgálatában mutatkozik meg. Szent XXIII. János evangéliumi egyszerűséggel írta: »A békéből mindenki előnyt merít: az egyének, a családok, a népek, az egész emberi család.« XII. Piusz tömör szavait idézve pedig hozzátette: »A békével semmi sem vész el. A háborúval minden elveszhet« (Pacem in terris enciklika, 62.).

Egyesítsük hát milliók és milliárdok erkölcsi és lelki erejét – férfiakét és nőkét, idősekét és fiatalokét –, akik ma is hisznek a békében, akik ma is a békét választják, akik gyógyítják a sebeket és orvosolják a háború őrülete által okozott károkat. Rengeteg levelet kapok a konfliktusövezetekben élő gyermekektől: ezeket olvasva az ártatlanság igazságán keresztül tárul fel mindazon tettek borzalma és embertelensége, amelyekkel némely felnőttek büszkén dicsekednek. Halljuk meg a gyermekek szavát!

Kedves testvéreim! Kétségtelen, hogy a nemzetek kormányzóinak elháríthatatlan felelőssége van. Nekik kiáltjuk: álljatok meg! Eljött a béke ideje! Üljetek a párbeszéd és a mediáció asztalaihoz, ne pedig azokhoz, ahol a fegyverkezést tervezik és halálos akciókról döntenek! Ám nem kevésbé nagy mindannyiunk felelőssége, oly sok különféle ország fiainak és leányainak: egy mérhetetlen sokaságé, amely tettekkel és nem csak szavakkal veti el a háborút. Az imádság arra kötelez minket, hogy alakítsuk át mindazt, ami erőszakos maradt szívünkben és elménkben: térjünk meg a béke Országához, amely napról napra épül az otthonokban, az iskolákban, a lakónegyedekben, a polgári és vallási közösségekben; a barátság és a találkozás kultúrájával hódítva el a teret a viták és a belenyugvás elől. Higgyünk újra a szeretetben, a mértékletességben és a helyes politikában. Képezzük magunkat és vállaljunk személyes kockázatot, mindenki a saját hivatása szerint. Mindenkinek megvan a maga helye a béke mozaikjában!

A rózsafüzér – más ősi imádságformákhoz hasonlóan – ma este összekötött bennünket szabályos, ismétlésre épülő ritmusával: a béke így tör utat magának, szóról szóra, gesztusról gesztusra, miként a vízcsepp vájt követ, vagy ahogy a szövőszéken öltésről öltésre halad a szövés. Ezek az élet »hosszú idői«, Isten türelmének jelei. Szükségünk van arra, hogy ne hagyjuk magunkat elsodorni egy olyan világ felgyorsulásától, amely maga sem tudja, mit hajszol, s inkább térjünk vissza az élet ritmusának és a teremtés harmóniájának szolgálatába, hogy gyógyítsuk annak sebeit. Miként Ferenc pápa tanította: »szükség van a béke kézműveseire, akik készek leleményességgel és merészséggel elindítani a gyógyulás és a megújult találkozás folyamatait« (Fratelli tutti enciklika, 225.). Valóban létezik a béke »architektúrája«, amelyben a társadalom különféle intézményei vesznek részt, mindegyik a saját illetékessége szerint, de létezik a béke »kézművessége« is, amely mindannyiunkat bevon« (uo. 231.).

Kedves testvéreim, térjünk haza azzal az elkötelezettséggel, hogy szüntelenül, fáradhatatlanul imádkozunk, és szívünket mélyen átalakítjuk. Az Egyház a megbékélés és a béke szolgálatában álló nagy nép, amely habozás nélkül halad előre akkor is, ha a háborús logika elutasítása miatt meg nem értés és megvetés sújtja. A béke evangéliumát hirdeti, és arra tanít, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek – különösen akkor, ha más emberi lények végtelen méltóságáról van szó, amelyet a nemzetközi jog folyamatos megsértése veszélyeztet. »Kívánatos, hogy szerte a világon minden közösség a ‘béke házává’ váljon, ahol a párbeszéd által megtanulják hatástalanítani az ellenségeskedést, ahol gyakorolják az igazságosságot és őrzik a megbocsátást. Ma ugyanis minden eddiginél jobban meg kell mutatnunk, hogy a béke nem utópia« (Üzenet az LIX. Béke Világnapjára, 2026. január 1.).

Bármely nyelvhez, néphez és nemzethez tartozó testvéreim: egyetlen család vagyunk, amely sír, reménykedik és talpra áll. »Soha többé háborút, e visszaút nélküli kalandot; soha többé háborút, a gyász és az erőszak spirálját!« (Szent II. János Pál, Imádság a békéért, 1991. február 2.).

Szeretteim, a béke legyen mindnyájatokkal! Ez a feltámadott Krisztus békéje, keresztáldozata szeretetének gyümölcse. Ezért Őhozzá intézzük könyörgésünket:

Urunk, Jézus!
Te fegyver és erőszak nélkül győzted le a halált:
hatalmát a béke erejével törted meg.

Add nekünk a Te békédet,
miként a húsvét reggelén aggódó asszonyoknak,
s miként a rejtőzködő, félelemtől remegő tanítványoknak.

Küldd el Szentlelkedet,
az életadó, megbékítő leheletet,
mely testvérekké formálja az ellenfeleket és ellenségeket.

Add nekünk Édesanyád, Mária bizalmát,
aki átdöfött szívvel állt kereszted alatt,
szilárd hittel feltámadásodban.

Érjen véget a háború tébolya,
s a földet azok gondozzák és műveljék, akik még
tudnak életet fakasztani, óvni és szeretni.

Hallgass meg minket, Élet Ura!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media