Ma reggel a vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta a Nemzeti Társadalombiztosítási Intézet (INPS) vezetőit és munkatársait.

Az alábbiakban közöljük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Békesség veletek!

Jó napot mindenkinek, Isten hozta Önöket!

Köszöntöm az elnököt, a vezetőket és mindannyiukat, az Országos Társadalombiztosítási Intézet munkatársait, beleértve azokat is, akik az interneten keresztül kapcsolódnak be a helyi kirendeltségekről. Az Önöké fontos társadalmi és intézményi szerep, amely arra hívja Önöket, hogy a javak méltányos elosztásának mechanizmusain keresztül viseljék gondját sok esendő ember szükségleteinek, különös figyelmet fordítva a válsághelyzetekre. Ez lehetőséget ad Önöknek arra, hogy hatékonyan cselekedjenek egy olyan társadalmi felelősségvállalás előmozdításában, amely ötvözi a gazdasági fejlődést és a közösségi kohéziót, a döntéseket pedig a közjó felé irányítja.

A világban összességében nagy bőség uralkodik, a szegények száma mégis növekszik. Világszerte sok százmillió ember merül el a mélyszegénységben, és nem jut élelemhez, lakhatáshoz, orvosi ellátáshoz, iskolához, áramhoz, ivóvízhez és az alapvető közegészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezzel szemben aránytalanul nagy javak maradnak kevesek kezében. Ez egy igazságtalan forgatókönyv, amellyel szemben nem mulaszthatjuk el, hogy kérdéseket tegyünk fel, és ne kötelezzük el magunkat a dolgok megváltoztatása mellett. Nem létezik olyan determinizmus, amely az egyenlőtlenségre ítélne bennünket. Az egyenlőtlenségek alapja nem az erőforrások hiánya, hanem az a szükséglet, hogy megoldható problémákkal nézzünk szembe a javak igazságosabb elosztása érdekében, amit erkölcsi érzékkel és tisztességgel kell megvalósítanunk.

Ilyen távlatban az emberek konkrét szükségleteire adott válasz mindig is a Katolikus Egyház figyelmének középpontjában állt, mind a munka világát, mind a rászorulók megsegítését illetően.

XIII. Leó pápa különösképpen is, a munkások helyzetére utalva, kifejezetten felhívta a figyelmet a társadalombiztosítás és a szociális segélyezés fontosságára, hogy »gondoskodjanak arról, hogy a munkásnak soha ne hiányozzék a munka, és legyenek készenlétben segélyalapok mindenki megsegítésére, nemcsak az ipar hirtelen és váratlan válságai esetén, hanem betegség, öregség és baleset idején is« (Rerum novarum enciklika, 43). A leggyengébbek támogatása kapcsán pedig így fogalmazott: »Ha valamely család véletlenül oly nagy szükségbe jut, hogy abból saját erejéből semmiképpen sem tud szabadulni, ilyen kényszerhelyzetben igazságos a közhatalom segítsége, mivel minden egyes család része a társadalmi szervezetnek« (uo., 11).

Az újabb időkben az Egyháznak a jóléti állam modellje iránti figyelme Szent XXIII. János pápa Mater et Magistra (1961) és Pacem in terris (1963) enciklikáiban köszön vissza, amelyekben a szociális biztonsághoz való jogot kifejezetten az emberi jogok rangjára emeli, mint jogot a »biztonsághoz betegség, munkaképtelenség, megözvegyülés, öregség, munkanélküliség esetén, s általában minden olyan esetben, amikor valaki saját hibáján kívül elveszíti a megélhetéséhez szükséges eszközöket« (Pacem in terris enciklika, 6). Ugyanebbe a tanítóhivatali vonalba illeszkedik Szent VI. Pál Populorum progressio, Szent II. János Pál Laborem exercens, Sollicitudo rei socialis és Centesimus annus enciklikája – az utóbbiban többek között megtaláljuk az asszisztencializmus kritikáját is (vö. 48) –, valamint XVI. Benedek Caritas in veritate kezdetű enciklikája.

Ez a folyamat végül Ferenc pápa szociális tanításában teljesedik ki, különösen a Fratelli tutti enciklikában, ahol a jóléti állam valódi egyetemes joggá emelkedik (vö. 110).

A javasolt modell egy szolidáris biztonsági rendszer, amely a szubszidiaritás, a társadalmi felelősségvállalás és az emberi testvériség elvein alapul, s amelynek célja mindenkor az, hogy a szociális gondoskodás mindenki számára lehetővé tegye a »munka általi méltó életet« (Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 128).

Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma ekképpen fogalmaz ezzel kapcsolatban: »A szolidaritás elve megkívánja, hogy korunk embereiben mélyebben tudatosuljon az a tartozás, amellyel azon társadalom felé adósak, amelynek részei […]. Ezt a tartozást a társadalmi cselekvés különféle megnyilvánulásaiban kell megadniuk, hogy az emberiség útja ne szakadjon meg, hanem nyitva maradjon a jelen és a jövő nemzedékei előtt, akik együttesen arra hivatottak, hogy szolidaritásban osztozzanak ugyanabban az ajándékban« (195).

Ezen a területen Olaszországban kétségtelenül az Önök Intézetének kell elismerni a főszerepet, amely tevékenységét több irányba is orientálja, generatív és valódi társadalmi fejlődést szolgáló társadalombiztosítási politikákat valósítva meg, kiindulva a leggyengébbek védelmétől és a fiatalokba való befektetéstől. Ezért, bár a rendszer fenntarthatóságát biztosítani kell, az Önök elkötelezettségének mindenkor arra is irányulnia kell, hogy megőrizzék a szolidaritás szövetét és a méltányosságot, mind a nyugdíjak terén, mind a munkavállaló szakmai életútja során történő kísérése alkalmával.

A 20. századi munkavégzés tipikus körülményei megváltoztak. Ennek okai szerteágazóak: a vállalatok finanszírozódása, a termelés globális méretű kiszervezése, a magas munkaerőköltségek, és mindenekelőtt a technológia sürgető fejlődése, a mesterséges intelligencia erőteljes hatásával, amelynek sokrétű – és részben még feltáratlan – összetevőit még elemezni és értékelni kell. A munkapályák, amelyek hosszú ideig többnyire lineárisak voltak, s az álláshelyeket gyakran egy életen át betöltötték, ma már nagyobb bizonytalansággal és változékonysággal jellemezhetők; terjednek a határozott idejű, a részmunkaidős, a munkaerő-kölcsönzésen alapuló, a behívásos, valamint a gyakran önálló munkavégzési modellek, a legváltozatosabb és hibrid formákban. Ebből új szükségletek fakadnak, új felelősséget róva az államra és az egyénre egyaránt (vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika, 58), amelyek kielégítése elkerülhetetlenül érinti a társadalombiztosítási szervezeteket, s különösen az INPS-t.

Ezért azzal szeretném zárni szavaimat, hogy felidézem azokat a gondolatokat, amelyeket Ferenc pápa alig több mint tíz évvel ezelőtt intézett az Önök Intézetének vezetőihez és munkatársaihoz: »Ne feledkezzenek meg az emberről: ez a legfőbb parancs. Lelkiismeretesen, felelősséggel és készségesen szeressék és szolgálják az embert. Dolgozzanak azokért, akik dolgoznak, és nem utolsósorban azokért, akik szeretnének, de nem tudnak munkát vállalni. […] Támogassák a leggyengébbeket, hogy senkinek ne hiányozzék a méltóság és a szabadság ahhoz, hogy valóban emberi életet élhessen« (Beszéd az INPS vezetőihez és munkatársaihoz, 2015. november 7.).

Szeretett Testvéreim! Minden jót kívánok munkájukhoz. Biztosítom Önöket és családtagjaikat imádságos emlékezetemről, s szívből adom Önökre áldásomat.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media