Ma délelőtt a vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa audiencián fogadta a 2026-os Milánó-Cortina téli olimpiai és paralimpiai játékok sportolóit.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya beszédét, amelyet a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Urak, Miniszter Úr,
az olasz sport képviselői,
Kedves sportolók!

Örömmel fogadom Önöket, nem sokkal a Milánó-Cortina téli játékok lezárulta után, amelyek a legmagasabb szintű versenyek mellett egy nemes emberi, kulturális és lelki üzenetet is közvetítettek a világ felé.

Hálámat fejezem ki a Kulturális és Nevelési Dikasztériumnak, amely az Athletica Vaticanával együttműködve gondoskodott találkozónk előkészítéséről. Köszönöm Luciano Buonfiglio elnök úrnak, az Olasz Nemzeti Olimpiai Bizottság (CONI) képviselőjének, valamint Marco Giunio De Sanctis elnök úrnak, az Olasz Paralimpiai Bizottság (CIP) elnökének hozzám intézett szavait.

Ebbe a hálába mindannyiukat szeretném bevonni: köszönöm azt a tanúságtételt, amelyet tettek. A sport valóban – ha hitelesen élik meg – nem marad puszta teljesítmény: a nyelv egy formája, gesztusokból, erőfeszítésből, várakozásból, bukásokból és újrakezdésekből szőtt elbeszélés. A Játékok alatt nemcsak mozgásban lévő testeket láttunk, hanem történeteket: az áldozatvállalás, a fegyelem és a kitartás történeteit. Különös módon a paralimpiai versenyeken láthattuk, miként válhat a korlát a kinyilatkoztatás helyévé: nem olyasvalamivé, ami gátolja a személyt, hanem olyanná, ami átalakítható, sőt, a megtalált erényekben akár át is lényegülhet. Önök, sportolók, olyan életutakká váltak, amelyek rengeteg embert inspirálnak.

Másodsorban az Önök közötti összetartás arra emlékeztet minket, hogy senki sem győz egyedül, hiszen minden diadal mögött sokak közreműködése áll, a családtól kezdve a csapatokig, nem beszélve az edzésekkel, a nyomással és a magánnyal teli hosszú napokról. Gyakran éppen ezekben a pillanatokban nyilatkoztatja ki magát Isten, ahogy a zsoltáros énekli: »Széles utat nyitottál lépteimnek, és nem bicsaklott meg a lábam« (Zsolt 18,37).

A sport ugyanis hozzájárul jellemünk érlelődéséhez, szilárd lelkiséget igényel, és a nevelés gyümölcsöző formája. A sport megtanít saját testünk megismerésére anélkül, hogy bálványoznánk azt; megtanít érzelmeink irányítására, a versengésre a testvériség szellemének elvesztése nélkül, valamint a vereség kétségbeesés nélküli, és a győzelem gőg nélküli elfogadására.

A testtel együtt az elmét is edzve a sport akkor hiteles, ha emberi marad, vagyis ha hű marad elsődleges hivatásához: hogy az élet és a tehetség iskolája legyen. Egy olyan iskola, amelyben megtanuljuk, hogy a valódi sikert a kapcsolatok minősége méri: nem a trófeák mennyisége, hanem a kölcsönös tisztelet és a játékban megélt közös öröm.

Ez az az »élet bőségben« (vö. Jn 10,10), amelyről az Evangélium beszél: egy értelemmel teli élet, amelyben a testi és a belső világ harmóniára talál. Ez az oka annak, hogy ezt az evangéliumi kifejezést választottam címéül annak a levélnek, amelyet éppen az olimpia és a paralimpia kezdete alkalmából írtam (vö. Élet bőségben, 2026. február 6.).

A polarizációk, rivalizálások és pusztító háborúkba torkolló konfliktusok által sújtott jelenkorban az Önök elkötelezettsége még nagyobb értéket nyer: a sport valóban a találkozás terévé válhat, és azzá is kell válnia! Ne az erő fitogtatása, hanem a kapcsolatépítés gyakorlata legyen. E Játékok alkalmával emlékeztetni kívántam az olimpiai fegyverszünet értékére. Önök a jelenlétükkel láthatóvá tették a béke ezen lehetőségét, mint egy egyáltalán nem retorikus próféciát: megtörni az erőszak logikáját, hogy a találkozás logikáját mozdítsuk elő.

Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a sport kísértéseket is hordoz: mindenáron hajszolt teljesítménykényszert, amely doppinghoz vezethet; a profitvágyat, amely a játékot piaccá, a sportolót pedig sztárrá változtatja; valamint a látványközpontúságot, amely a sportolót puszta képpé vagy számmá fokozza le. Ezekkel a vadhajtásokkal szemben az Önök tanúságtétele alapvető jelentőségű.

Kedves sportolók! Önök a világban való jelenlét egy tiszteletre méltó és szép módjáról tettek tanúságot. Vigyék tovább a gondolatot, hogy lehet versengeni gyűlölködés nélkül. Lehet győzni a másik megalázása nélkül. Lehet veszíteni önmagunk elvesztése nélkül. Ez pedig a sporton túl is igaz: érvényes a társadalmi életben, a politikában és a népek közötti kapcsolatokban is. Mert a sport – ha jól éljük meg – a megbékélt emberiség műhelyévé válik, ahol a sokféleség nem fenyegetést, hanem gazdagságot jelent. A nagy éghajlati kihívások korában e Játékok a sport és a természet közötti szoros kötelékre, valamint közös otthonunk gondozására vonatkozó kötelességünkre is emlékeztetnek bennünket (vö. Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 3.).

Ma ebben a teremben a Sportolók Keresztjére – az olimpiai és paralimpiai keresztre – tekintünk, amely a 2012-es londoni játékoktól a milánó-cortinai játékokig egybegyűjti azon nők és férfiak imáit, várakozásait és reményeit, félelmeit és szenvedéseit, akik életkortól függetlenül osztoznak a sport élményében. Az önátadás e legfőbb és alapvető Jele előtt megújítjuk vágyunkat, hogy minden tevékenységünkben – együtt – a legjobbat nyújtsuk.

Kedves sportolók! Köszönöm mindannyiuknak az elkötelezettségét. Imádkozom, hogy Jézus Krisztus, »Isten igazi atlétája« (vö. Szent II. János Pál pápa, Homília a sportolók jubileumán, 2000. október 29., 4.), inspirálja Önöket egyre nemesebb kihívásokra, és adjon erőt ahhoz, hogy azokat szenvedéllyel éljék meg. Miközben áldásommal kísérem Önöket, egy küldetést bízok Önökre: továbbra is munkálkodjanak azon, hogy a sport minden megnyilvánulásában a személy maradjon a középpontban (vö. Élet bőségben levél).

Jól van! Minden jót kívánok Önöknek, és Isten hozta Önöket!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media