Körülbelül 9:25-kor XIV. Leó pápa megérkezett a Hercegi Palotába. Érkezésekor Őfensége a herceg, a hercegnő és gyermekeik fogadták a Díszudvarban, ahol a fogadási ünnepségre került sor. A nemzeti himnuszok elhangzása, a díszőrség díszszemléje, a Hercegi Karabinierik csapatzászlaja előtti tisztelgés és a delegációk bemutatása után, 9:40-kor a Szentatya és a herceg beléptek a palotába az udvariassági látogatásra.

A Családi Szalonban (Salon de Famille) került sor a magánbeszélgetésre, amelyet ajándékcsere és hivatalos fotózás követett.

A látogatás végén a Szentatya és a herceg megjelentek a palota erkélyén, ahonnan köszöntötték az alant összegyűlt sokaságot.

A Szentatya ezt követően a Tükörteremben (Salon des Glaces) aláírta a Díszvendégkönyvet, majd a család bemutatása után az Őrök termében (Salle des Gardes), a Szentatya és a herceg lementek a Díszudvarra.

A herceg megmutatta a homlokzat azon két freskóját, amelyek III. Pál pápa 1538-as látogatását, valamint VI. Piusz pápa földi maradványainak 1802-es átszállítását ábrázolják. Végül mindketten beléptek a kápolnába egy rövid elcsendesedésre és imára.

Ezt követően XIV. Leó pápa 10:53-kor nyitott gépkocsin a Szeplőtelen Fogantatás-székesegyházhoz hajtatott, hogy találkozzon a katolikus közösséggel.

Az alábbiakban közzétesszük a köszöntőt, amelyet a Szentatya Monaco népéhez intézett:

Fenséges Herceg!
Kedves Testvéreim!

Örömmel töltöm ezt a napot körötökben, s így a modern korban én lehetek Péter apostol utódai közül az első, aki ellátogat a Monacói Hercegségbe: ebbe a városállamba, amely a római Egyházhoz és a katolikus hithez fűződő mély kötelékével tűnik ki.

A Földközi-tengerre néző, az európai egység alapító országai közé beékelődő földetek függetlenségében hordozza a találkozás és a társadalmi barátság ápolásának hivatását, amelyet ma a bezárkózás és az önelégültség elterjedt légköre fenyeget. A kicsiség ajándéka és az élő lelki örökség arra kötelezi gazdagságotokat, hogy a jog és az igazságosság szolgálatába álljatok, különösen egy olyan történelmi pillanatban, amikor az erő fitogtatása és az önkény logikája sebzi a világot és veszélyezteti a békét. A Bibliában, mint tudjátok, a kicsinyek alkotják a történelmet! A hiteles lelkiségek ébren tartják ezt a tudatosságot. Bíznunk kell Isten gondviselésében akkor is, amikor a tehetetlenség vagy az elégtelenség érzése uralkodik, mert hisszük, hogy Isten országa hasonló a mustármaghoz, amely fává nő (vö. Mt 13,31–32). Természetesen ez a hit csak akkor változtatja meg a világot, ha nem maradunk adósok történelmi felelősségünkkel.

Közösségetek sokszínű összetétele ezen országot egyfajta mikrokozmosszá teszi, amelynek jólétéhez a helyi lakosok élénk kisebbsége és a világ más országaiból érkező polgárok többsége egyaránt hozzájárul. Közülük nem kevesen töltenek be jelentős befolyással bíró szerepet a gazdasági és pénzügyi szférában, sokan látnak el szolgáltató feladatokat, s számos a látogató és a turista is. Az itt-lakás egyesek számára kiváltság, mindenki számára pedig sajátos meghívás arra, hogy elgondolkodjon a világban betöltött helyéről.

Isten szemében semmit sem kapunk hiába! Ahogyan Jézus a talentumokról szóló példabeszédben érzékelteti: amit ránk bíztak, nem szabad a földbe rejtenünk, hanem forgalomba kell hoznunk és meg kell sokszoroznunk Isten országának távlatában. Ez a távlat tágasabb a magánszféránál, és nem egy utópikus világra vonatkozik: Isten országa, amelynek Jézus az életét szentelte, közel van, mert közénk jön, és megrendíti a hatalom igazságtalan berendezkedéseit, a bűn struktúráit, amelyek szakadékot ásnak szegények és gazdagok, kiváltságosok és a „selejtezettek”, barátok és ellenségek közé. Minden talentumnak, minden lehetőségnek, minden kezünkbe adott jónak egyetemes rendeltetése van; eredendő igénye, hogy ne tartsuk vissza, hanem osszuk szét, hogy mindenki élete jobbá váljon. Ezért tanított minket Jézus így imádkozni: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6,11); és ugyanebben az időben mondja: „Keressétek először Isten országát és annak igazságát” (Mt 6,33). A szabadságnak és a megosztásnak ez a logikája az alapja az utolsó ítéletről szóló példabeszédnek, amelynek középpontjában a szegények állnak: a trónon ülő bíró Krisztus azonosul mindegyikükkel (vö. Mt 25,31–46).

A katolikus hit, amelyet a világon azon kevés országok egyikeként vallotok államvallásnak, Jézus uralmával szembesít bennünket: ez arra kötelezi a keresztényeket, hogy a világban a testvérek országává váljanak; olyan jelenlétté, amely nem elnyom, hanem felemel, nem szétválaszt, hanem összeköt, s amely kész szeretettel oltalmazni minden emberi életet, minden pillanatban és körülmények között, hogy senki ne rekedjen kívül a testvériség asztalán. Ez az integrális ökológia távlata, amelyről tudom, hogy szívügyetek. A Monacói Hercegségre – a római Egyházhoz fűződő mély köteléke okán – egészen sajátos feladatot bízunk: az Egyház társadalmi tanításának elmélyítését, valamint olyan helyi és nemzetközi jó gyakorlatok kidolgozását, amelyek megmutatják annak átalakító erejét. Még egy kevésbé vallásos, erősen szekularizált kultúrában is a szociális Tanítóhivatalra jellemző megközelítésmód feltárhatja azt a hatalmas fényt, amelyet az Evangélium áraszt korunkra – egy olyan korra, amelyben oly sok embernek nehezére esik a reménykedés.

Egy ősi hitnek köszönhetően így az „új dolgok” szakértőivé váltok: nem annyira az elmúló javak hajszolása által – amelyek gyakran egyetlen idény alatt elévülő újdonságok –, hanem azáltal, hogy felkészülten álltok a példátlan kihívások elé, amelyekkel csak szabad szívvel és megvilágosodott értelemmel lehet szembenézni. „Vajon jól értitek-e – mondta Szent VI. Pál a Rerum novarum 75. évfordulóján –, hogy a járáshoz fényre, a társadalmi haladás előmozdításához pedig tanításra van szükség […]; a gondolat az, amely vezeti az életet; s ha a gondolat az igazságot tükrözi – az igazságot az emberről, a világról, a történelemről, a dolgokról –, akkor az út biztonságos és gyors lehet; ha nem, az út vagy lassúvá, vagy bizonytalanná, vagy nehézzé, vagy tévelygetővé válik.” [1] Mennyire időszerű szavak! Ezért hívjuk segítségül Máriát, a Bölcsesség Székét és örömünk okát, hogy elménkkel, szívünkkel és döntéseinkkel mindig elvezessen bennünket Krisztushoz, a Béke Fejedelméhez.

Béke veletek! Que la paix soit avec vous!

[1] Szent VI. Pál, Homília a „Rerum novarum” 75. évfordulóján (1966. május 22.).

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media