Ma reggel a vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta az Apostoli Penitenciária által szervezett XXXVI. belső fórum tanfolyam résztvevőit.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya köszöntő beszédét, amelyet a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke legyen veletek!

Eminenciás Úr, Excellenciás Úr, kedves paptestvérek, diakónusok és mindazok, akik elkísértek benneteket, jó reggelt kívánok, és Isten hozott titeket!

Nagy örömömre szolgál, hogy találkozhatom azokkal, akik papi szolgálatuk kezdeti szakaszában, vagy a papszentelésükre várva, az Apostoli Penitenciária által évente megrendezett „Belső Fórum” tanfolyam keretében gyarapítják gyóntatói ismereteiket.

Szívélyes üdvözletemet küldöm Eminenciás Angelo De Donatis bíboros úrnak, főpenitenciáriusnak, Nykiel püspök úrnak, a Penitenciária összes tagjának, a pápai bazilikák rendes és rendkívüli gyóntatóinak, valamint mindannyiótoknak, akik részt vesztek ezen a tanfolyamon. Ezt a képzést Szent II. János Pál pápa szorgalmazta erőteljesen, lelkipásztori szenvedélyével támogatva azt; megerősítette XVI. Benedek pápa teológiai bölcsességével, valamint Ferenc pápa is, aki mindig nagy gondot fordított az Egyház irgalmas arcának megmutatására.

Én is arra buzdítom Önöket, hogy folytassák ezt a szolgálatot, elmélyítve és bővítve a képzési kínálatot, annak érdekében, hogy a negyedik szentséget Isten egész szent népe egyre mélyebben megismerje, megfelelően ünnepelje, és ezáltal békével és hatékonyan élhesse meg.

A bűnbánat szentsége – mint tudjuk – a történelem során jelentős fejlődésen ment keresztül, mind teológiai értelmezését, mind ünneplésének formáját tekintve. Az Egyház, mint anya és tanító, fokozatosan ismerte fel jelentőségét és küldetését, egyre szélesebb körűvé téve annak megünneplését. Ám a szentség ismételhetőségének lehetősége nem találkozik mindig a megkereszteltek részéről a gyakori élni akarással: mintha az Egyház irgalmának végtelen kincse „kihasználatlanul” maradna a keresztények széles körben elterjedt szétszórtsága miatt. Ők ugyanis nem ritkán hosszú ideig maradnak bűnös állapotban, ahelyett, hogy a hit és a szív egyszerűségével a gyóntatószékhez járulnának, hogy befogadják a Feltámadott Úr ajándékát.

A IV. lateráni zsinat 1215-ben határozta meg, hogy minden keresztény köteles legalább évente egyszer szentségi gyónást végezni; ezt a rendelkezést a II. vatikáni zsinatot követően a Katolikus Egyház Katekizmusa is megerősítette (vö. KEK 1457), s az Egyház törvénye így szól: „Minden hívő, miután elérte az értelem használatának korát, köteles súlyos bűneit legalább évente egyszer hűségesen meggyónni” (CIC 989. kánon).

Szent Ágoston így tanít: „Aki felismeri bűneit és elítéli azokat, az máris egyetért Istennel. Isten elítéli bűneidet; ha pedig te is elítéled őket, egyesülsz Istennel” (In Iohannis evangelium tractatus 12, 13: CCL 36, 128). Bűneink elismerése – különösen ebben a nagyböjti időszakban – tehát azt jelenti, hogy „egyetértésre jutunk” Istennel, és egyesülünk Vele.

A bűnbánat szentsége tehát az „egység műhelye”: a bűnök bocsánata és a megszentelő kegyelem kiáradása révén helyreállítja az Istennel való egységet. Ez megteremti az ember belső egységét és az Egyházzal való egységét is; ily módon elősegíti az emberi családon belüli békét és egységet. Adódik a kérdés: azoknak a keresztényeknek, akik súlyos felelősséggel tartoznak a fegyveres konfliktusokért, van-e elegendő alázatuk és bátorságuk ahhoz, hogy komolyan megvizsgálják lelkiismeretüket és szentségi gyónást végezzenek?

Ám ismét felmerül a kérdés: vajon az ember, ez a kicsiny és törékeny teremtmény, valóban „megszakíthatja-e az egységet” a Teremtővel? Nem részleges-e ez a kép, és végső soron nem csorbítja-e azt a kinyilatkoztatást, amelyet Jézus tárt elénk Istenről?

Ha jobban megvizsgáljuk, a bűn nem bontja meg az egységet, amennyiben azt a teremtmény Teremtőjétől való ontológiai függőségeként értelmezzük: a bűnös is teljes mértékben függ a Teremtő Istentől, s ez a függőség – ha felismerik – megnyithatja a megtérés útját. A bűn inkább az Istennel való lelki egységet szakítja meg: hátat fordítást jelent, s ez a drámai lehetőség éppoly valós, mint az a szabadság ajándéka, amelyet Isten maga adott az embernek. Tagadni annak lehetőségét, hogy a bűn valóban megszakíthatja az Istennel való lelki egységet, valójában az ember méltóságának tagadását jelenti, aki szabad – és az is marad –, s ezért felelős saját cselekedeteiért.

Kedves fiatal paptestvérek és papszentelésre készülők! Legyetek mindig tudatában annak a magasztos feladatnak, amelyet Krisztus maga bíz rátok az Egyházon keresztül: az emberek Istennel való egységének helyreállítása a bűnbánat szentségének kiszolgáltatása által. Egy pap élete akkor teljesedhet ki igazán, ha buzgón és hűségesen végzi ezt a szolgálatot. Hány és hány pap lett szent a gyóntatószékben! Gondoljunk csak Vianney Szent Jánosra, Szent Leopold Mandićra, vagy a közelmúltból Pietrelcinai Szent Pióra és Boldog Michał Sopoćkóra.

Az Istennel helyreállított egység egyúttal egységet jelent az Egyházzal is, amely Krisztus misztikus teste: mi a „teljes Krisztus” tagjai vagyunk. Idei tanfolyamotok témája – „Az Egyház meghívása az irgalmasság házaként” – érthetetlen lenne, ha nem abból a gyökérből indulnánk ki, amely maga a feltámadott Jézus Krisztus. Az Egyház azért fogadja be az embereket „az irgalmasság házaként”, mert mindenekelőtt ő maga fogadja be folyamatosan az ő Urát a hallgatott és hirdetett Igében, valamint a szentségek kegyelmében.

Ezért a szentségi gyónás megünneplése során, miközben a bűnbánók kiengesztelődnek Istennel és az Egyházzal, maga az Egyház is épül, amely gyermekei megbánt és elnyert bűnbocsánata által megújult életszentséggel gazdagodik. A gyóntatószékben, kedves testvéreim, az Egyház – az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház – folyamatos építésén munkálkodunk; és ezzel cselekedve új energiával töltjük meg a társadalmat és a világot is.

Végezetül: az Istennel és az Egyházzal való egység az előfeltétele az emberi belső egységnek, amelyre ma, az általunk megélt széttagoltság korában, oly nagy szükség van. Ez a belső egység valódi vágyként mutatkozik meg, különösen az új generációk körében. A féktelen fogyasztói társadalom be nem váltott ígéretei, valamint az igazságtól elszakított szabadság frusztráló tapasztalata – Isten irgalmából – az evangelizáció alkalmaivá válhatnak: azzal, hogy felszínre hozzák az elégtelenség érzését, lehetővé teszik azon egzisztenciális kérdések felvetését, amelyekre egyedül Krisztus ad teljes választ. Isten emberré lett, hogy megmentsen bennünket; ezt pedig vallási érzékünk, igazság és szeretet iránti elfojthatatlan szomjunk nevelése által teszi, hogy befogadhassuk azt a Misztériumot, amelyben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).

Az Istennel, az Egyházzal és önmagunkkal való egységnek ez a dinamizmusa az előfeltétele az emberek és népek közötti békének: egyedül a kiengesztelődött ember képes fegyvertelen és lefegyverző módon élni! Aki leteszi a gőg fegyvereit, és hagyja, hogy Isten bocsánata folyamatosan megújítsa, az a mindennapi életben a kiengesztelődés munkásává válik. Benne ölt testet az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított imádság: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé!”

Kedves testvéreim! Soha ne mulasszátok el, hogy hűséges állhatatossággal járuljatok a bűnbocsánat szentségéhez, hogy ti magatok legyetek az isteni irgalom elsődleges részesülői, amelynek szolgáivá váltatok – vagy majd válni fogtok. Mária, az Irgalmasság Anyja, kísérje mindig utatokat és világítsa meg lépteiteket. Rátok és mindennapi hivatásbeli elkötelezettségetekre szívből adom apostoli áldásomat. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media