Ma reggel XIV. Leó pápa kihallgatáson fogadta négy spanyolországi szeminárium – Alcalá de Henares, Toledo, a Katalóniai Egyházmegyeközi Szeminárium és Cartagena – közösségét.

Az alábbiakban közzétesszük a beszédet, amelyet a Szentatya a találkozó során intézett a jelenlévőkhöz:

Kedves Püspöktestvéreim!
Bíboros Úr! Kedves papok, papnövendékek és családtagok!

A szeminárium mindenkor a remény jele az Egyház számára; ezért őszinte öröm számomra a találkozás veletek – mindazokkal, akik éppen ezen az útszakaszon járnak, mind pedig azokkal, akikre e szakasz kísérésének felelősségét bízták.

Képzésetek számos fontos szempontjáról beszélhetnék, amelyekről már volt alkalmam írni a perui Trujillo San Carlos és San Marcelo szemináriumának küldött levelemben – abban az intézményben, amelynek magam is több éven át tagja voltam –, és amelyet bátorítalak benneteket, hogy olvassatok el, amint alkalmatok nyílik rá. Ma azonban egy olyan dologra szeretnék összpontosítani, amely csendben hordozza az összes többit, és éppen ezért fennáll a veszélye, hogy anélkül tekintik természetesnek, hogy valójában ápolnák: ez pedig a valóság természetfeletti szemlélete.

Chestertontól, az írótól származik egy mondat, amely kulcsként szolgálhat mindahhoz, amit meg szeretnék osztani veletek: „Vegyétek el a természetfelettit, és nem a természetest fogjátok találni, hanem a természetellenest” (vö. Heretics, VI). Az ember ugyanis nem arra teremtetett, hogy önmagába zárkózva éljen, hanem hogy élő kapcsolatban legyen Istennel. Amikor ez a kapcsolat elhomályosul vagy meggyengül, az élet belülről válik rendezetlenné. A természetellenes pedig nem csupán az, ami botrányos; elég hozzá annyi, ha a mindennapokban Isten nélkül élünk, és a létezésünket meghatározó szempontok és döntések során Őt a peremre szorítjuk.

S ha ez igaz minden keresztényre, különösen is komolyan veendő a papságra vezető képzés útján. Mi lehetne természetellenesebb egy papnövendéknél vagy egy papnál, aki ugyan bizalmasan beszél Istenről, ám belsőleg mégis úgy él, mintha az Ő jelenléte csupán a szavak szintjén létezne, és nem az élet valóságos szövetében? Semmi sem lenne veszélyesebb, mint hozzászokni Isten dolgaihoz anélkül, hogy valóban Istenből élnénk. Ezért tehát végső soron minden abból az élő és konkrét kapcsolatból indul ki – és mindig oda is tér vissza –, amelyet Azzal ápolunk, aki minden érdemünk nélkül választott ki minket.

A természetfeletti szemlélet nem a valóságból való menekülést jelenti, hanem azt, hogy megtanuljuk felismerni Isten működését a mindennapok konkrét eseményeiben. Ez olyan látásmód, amely nem sajátítható el rögtönzéssel, és nem is ruházható át másra; a hétköznapi élet körülményei közepette kell megtanulni és gyakorolni. Éppen ezért, ha a természetfeletti látásmód ennyire meghatározó a keresztény életben, még inkább az azok számára, akik majd „Krisztus személyében” (in persona Christi) cselekszenek. Ezt a szemléletet már a képzés szakaszától kezdve különös gonddal kell őrizni, mert ez az az alapelv, amely egységbe foglal minden mást.

A valóságnak ezt a hívő szemléletét nap mint nap konkrét döntésekre kell váltani; ellenkező esetben még az önmagukban jó tevékenységek is – mint a tanulás, az imádság vagy a közösségi élet – belülről kiüresedhetnek és eltorzulhatnak, puszta kötelességteljesítéssé válva. E tekintet megőrzésének egyszerű és kipróbált módja az Isten jelenlétében való járás gyakorlása, amely éberen tartja a szívet, az életet pedig folyamatosan Őrá irányítja.

A Szentírás az 1. zsoltárban egy egyszerű képpel fejezi ki ezt az igazságot, amikor az igaz embert olyan „folyóvíz mellé ültetett fához” hasonlítja, „amely gyümölcsöt terem idejében, s levele nem hervad el” (3. vers). Nem a nehézségek hiánya teszi gyümölcsözővé, hanem az a hely, ahol gyökeret vert. A szél, a tél, a szárazság vagy a metszés mind a növekedésének része; ám sem a vihar, sem a hőség nem pusztíthatja el, ha gyökerei mélyre nyúlnak és a forrás közelében maradnak. Ugyanakkor a Szentírás ismeri a fügefa paradoxonát is, amely a kapott gondoskodás ellenére sem terem gyümölcsöt (vö. Lk 13,6–9).

Azt mondják, a fák „állva halnak meg”: egyenesen állnak, megőrzik látszólagos épségüket, de belül már kiszáradtak. Valami hasonló történhet a szeminárium közösségében vagy egy papnövendék életében – és később a papéban is –, amikor összetévesztik a gyümölcsözést a tevékenységek intenzitásával vagy a formák puszta külsődleges ápolásával. A lelki élet ugyanis nem a látható dolgok miatt hoz gyümölcsöt, hanem azért, ami mélyen Istenben gyökerezik. Ha ezt a gyökeret elhanyagolják, minden belülről szárad ki, mígnem a lélek csendben, „állva hal meg”.

Végső soron a természetfeletti tekintet a hivatás legegyszerűbb és legdöntőbb szempontjából fakad: a Mesterrel való létből. Jézus azért hívta el azokat, akiket kiválasztott, hogy „vele legyenek” (Mk 3,14). Ez minden papi képzés alapja: Vele maradni és engedni, hogy Ő formáljon minket belülről; látni Isten cselekvését, és felismerni, miként működik saját életünkben és népe életében. Ezért tehát, bár az emberi eszközök, a pszichológia és a nevelési módszerek értékesek és szükségesek, nem helyettesíthetik ezt a kapcsolatot. Ezen út valódi főszereplője a Szentlélek, aki Krisztuséhoz hasonlóvá alakítja a szívet, megtanít a kegyelemmel való együttműködésre, és előkészíti a gyümölcsöző életet az Egyház szolgálatában. Minden most, a hétköznapok egyszerűségében kezdődik, ahol mindenki eldönti: az Úrral marad-e, vagy csupán saját erejére támaszkodik.

Kedves fiaim! Az Egyház nevében köszönöm nektek azt a nagylelkűséget, amellyel az Úr követése mellett döntöttetek. Tegyetek így mindenkor annak bizonyosságában, hogy nem egyedül jártok az úton: Krisztus előttetek halad, a Szűzanya kísér benneteket, az egész Egyház pedig imádságával támogat titeket.

Végezetül külön köszönetet szeretnék mondani minden itt jelen lévő családnak.

E bizonyosságba vetett bizalommal járjatok utatokon békével és hűséggel. Áldjon meg benneteket az Úr! Köszönöm szépen.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media