Az alábbiakban közzétesszük XIV. Leó pápa üzenetének szövegét, amelyet a mexikói guadalupei eseményről rendezett teológiai-pasztorális kongresszus résztvevőihez intézett:

Üzenet

Kedves Testvéreim!

Szeretettel köszöntelek benneteket, és hálásan köszönöm reflexióitokat, melyeket az inkulturáció azon tökéletes jele köré fűztetek, amellyel az Úr a Guadalupei Szűzanya személyében ajándékozta meg népét. Az Evangélium inkulturációjáról elmélkedve fel kell ismernünk azt a módot, ahogyan Isten kinyilatkoztatta önmagát, és felkínálta számunkra az üdvösséget.

Isten nem elvont létezőként vagy kívülről rákényszerített igazságként akarta kinyilatkoztatni önmagát, hanem úgy, hogy fokozatosan belépett a történelembe, és párbeszédre hívta az emberi szabadságot. „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a próféták által” (Zsid 1,1); Isten teljes mértékben Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki önmagát, akiben nem csupán üzenetet közvetít, hanem önmagát adja át. Ezért – ahogy Keresztes Szent János tanítja – Krisztus után már nem kell más szóra várnunk, nincs mit hozzátenni, hiszen Őbenne minden elmondatott (vö. A Kármel hegyére való feljutás, II, 22, 3-5). Az evangelizáció mindenekelőtt Jézus Krisztus jelenvalóvá és elérhetővé tételét jelenti. Az Egyház minden tevékenységének arra kell irányulnia, hogy az embert élő kapcsolatba segítse Ővele, aki megvilágítja a létezést, megszólítja a szabadságot, és megnyitja a megtérés útját. Így képessé tesz a hit ajándékának befogadására, amely válasz arra a Szeretetre, amely értelmet ad az életnek és fenntartja azt annak minden dimenziójában.

Az Örömhír hirdetése azonban mindig egy konkrét tapasztalat keretei között valósul meg. Ennek figyelembevétele nem más, mint a Megtestesülés misztériuma logikájának elismerése és követése, amely által Krisztus „testté lett, és köztünk lakott” (Jn 1,14), magára öltve emberi mivoltunkat, annak minden történeti és időbeli meghatározottságával együtt. Ebből következően nem hagyható figyelmen kívül azoknak a kulturális valósága, akik az igehirdetést befogadják. Meg kell értenünk, hogy az inkulturáció nem egy másodlagos engedmény vagy puszta lelkipásztori stratégia, hanem az Egyház küldetésének belső, lényegi követelménye. Amint azt Szent VI. Pál hangsúlyozta: az Evangélium – és következésképpen az evangelizáció – nem azonosítható egyetlen sajátos kultúrával sem, ugyanakkor képes valamennyit átitatni anélkül, hogy bármelyiknek is alárendelődne (vö. Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 20).

Az Evangélium inkulturálása – ebből a meggyőződésből kiindulva – azt jelenti, hogy ugyanazt az utat járjuk be, amelyet Isten is bejárt: tisztelettel és szeretettel lépünk be a népek konkrét történelmébe, hogy Krisztust valóban megismerhessék, szerethessék és befogadhassák saját emberi és kulturális életviláguk mélyéről fakadóan. Ez megköveteli, hogy az egyes népek nyelvét, szimbólumait, gondolkodás-, érzés- és kifejezésmódját ne csupán az üzenetátadás külső eszközeinek tekintsük, hanem olyan valóságos helyszíneknek, ahol a kegyelem lakozni és munkálkodni kíván.

Mindazonáltal tisztázni kell, hogy az inkulturáció nem egyenlő a kultúrák szakralizációjával, sem pedig azzal, hogy azokat az evangéliumi üzenet döntő értelmezési kereteként fogadjuk el. Nem szűkíthető le továbbá a keresztény üzenet relativista akkomodációjára vagy felületes adaptációjára sem, mivel egyetlen kultúra sem azonosítható önmagában a Kinyilatkoztatással – bármilyen értékes legyen is –, és nem válhat a hit végső kritériumává. Minden kulturális adottság legitimálása, vagy olyan gyakorlatok, világképek és struktúrák igazolása, amelyek ellentmondanak az Evangéliumnak és az emberi személy méltóságának, annyit jelentene, mintha nem ismernénk el: minden kultúrát – mint minden emberi valóságot – meg kell világosítania és át kell alakítania a Krisztus húsvéti titkából fakadó kegyelemnek.

Az inkulturáció sokkal inkább egy igényes és megtisztító folyamat, amely által az Evangélium – miközben igazságában csorbítatlanul megmarad – felismeri, megkülönbözteti és magára ölti a kultúrákban jelen lévő semina Verbi-t (az Ige magvait); egyúttal megtisztítja és magasabb szintre emeli azok hiteles értékeit, megszabadítva őket mindattól, ami elhomályosítja vagy eltorzítja azokat. Az Ige ezen magvai, mint a Szentlélek megelőző tevékenységének nyomai, Jézus Krisztusban találják meg hitelességük mércéjét és teljességüket.

Ebből a perspektívából nézve a Guadalupei Szűzanya az isteni pedagógia tanítása az üdvözítő igazság inkulturációjáról. Nem kanonizál egyetlen kultúrát sem, és nem abszolutizálja annak kategóriáit, de nem is hagyja figyelmen kívül vagy veti meg azokat: magára ölti, megtisztítja és átragyogtatja őket, hogy Krisztussal való találkozás helyszínévé váljanak. A „Morenita” Isten közeledésének módját nyilatkoztatja ki népe felé: tiszteletteljes a kiindulópontnál, érthető a saját nyelvén, valamint határozott és gyengéd a teljes Igazság – méhének áldott Gyümölcse – felé való vezetésben. A tilmán, a festett rózsák között az Örömhír belép egy nép szimbolikus világába, és láthatóvá teszi Isten közelségét, felkínálva annak újdonságát erőszak és kényszer nélkül. Így a Tepeyac-dombon történtek nem elméletként vagy stratégiaként állnak előttünk, hanem állandó mérceként az Egyház evangelizációs küldetésének megkülönböztetéséhez. Ez a küldetés arra hív, hogy hirdessük az Igaz Istent, aki által élünk – anélkül, hogy ráerőltetnénk bárkire, de anélkül is, hogy felvizeznénk megváltó jelenlétének radikális újdonságát.

Ma az amerikai kontinens és a világ számos régiójában a hit átadása már nem tekinthető magától értetődőnek, különösen a nagyvárosi központokban és a plurális társadalmakban. Ezeket olyan ember- és életfelfogások jellemzik, amelyek Istent a magánszférába igyekeznek visszaszorítani, vagy teljesen kiiktatják a horizontjukról. Ebben a kontextusban a lelkipásztori folyamatok megerősítése olyan inkulturációt követel meg, amely képes párbeszédet folytatni ezen összetett kulturális és antropológiai realitásokkal – anélkül, hogy kritikátlanul átvenné azokat –, hogy ezáltal felnőtt és érett hitet ébresszen, amely megállja a helyét az igényes és gyakran ellenséges környezetben is. Ez azt jelenti, hogy a hit továbbadását nem a tanítási tartalmak töredékes ismétlésének vagy a szentségekhez való pusztán funkcionális felkészítésnek kell tekintenünk, hanem a tanítványság valódi útjának. Olyan útnak, amelyben a Krisztussal való élő kapcsolat olyan hívőket formál, akik képesek a megkülönböztetésre, számot tudnak adni reménységükről, és szabadon, következetesen élik meg az Evangéliumot.

Ezért a katekézis minden lelkipásztor számára lemondhatatlan prioritássá válik (vö. CELAM, Aparecidai Dokumentum, 295–300). Arra hivatott, hogy központi helyet foglaljon el az Egyház tevékenységében, és folyamatos, elmélyült módon kísérje azt az érési folyamatot, amely a valóban megértett, magáévá tett, valamint személyesen és tudatosan megélt hithez vezet – még akkor is, ha ez az uralkodó kulturális áramlatokkal való szembenállást jelenti.

Ezen a kongresszuson Önök arra törekedtek, hogy újra felfedezzék és megértsék, miként lehet méltó módon közvetíteni a guadalupei esemény teológiai tartalmát, és ezáltal magát az Evangéliumot. Mindazon szent életű evangelizátorok és lelkipásztorok példája és közbenjárása, akik a maguk idejében ugyanezzel a kihívással néztek szembe – Mogrovejói Szent Turibiusz, Junípero Serra, Sebastián de Aparicio, Mamá Antula, José de Anchieta, Juan de Palafox, Pedro de San José de Betancur, Roque González, Mariana de Jesús, Francisco Solano és még oly sokan mások –, adjon Önöknek világosságot és erőt az örömhír mai hirdetéséhez. A Guadalupei Szűzanya, az Új Evangelizáció Csillaga pedig kísérjen és inspiráljon minden kezdeményezést a megjelenésének 500. évfordulója felé vezető úton. Szívből adom Önökre áldásomat.

Kelt Vatikánban, 2026. február 5-én, Szent Fülöp de Jesús, az első mexikói vértanú emléknapján.

XIV. LEÓ PÁPA

forrás: Bollettino
kép: Vatican News