Ma délelőtt a Vatikáni Apostoli Palotában XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Világiak, Családok és Életvédelem Dikasztériuma plenáris ülésének résztvevőit.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya beszédét, amelyet az audiencián jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke legyen veletek!

Eminenciák, Excellenciák,
kedves paptestvérek, testvérek és nővérek!

Örömmel találkozom veletek ezekben a napokban, amikor a Világiak, Családok és Életvédelem Dikasztériuma plenáris közgyűlésére gyűltetek össze. Munkátok középpontjában a keresztény formáció és a világtalálkozók témája áll – olyan valóságok, amelyek az egész Egyház számára nagy jelentőséggel bírnak.

A világtalálkozók nagyszámú résztvevőt mozgatnak meg, és összetett szervezési munkát igényelnek, amely a helyi közösségek meghallgatásán és az azokkal, valamint számos személlyel és intézménnyel való együttműködésen alapul – olyanokkal, akik közül sokan hosszú és értékes evangelizációs tapasztalattal rendelkeznek.

Szeretnék azonban különösen is elidőzni a keresztény formáció témájánál. Szent Pál szavai, amelyeket találkozótok mottójául választottatok, világos irányt mutatnak számunkra. Ha a teljes verset idézzük, ezt olvassuk: „Gyermekeim, akiket újra fájdalommal szülök, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19). Az Apostol a galatákat „gyermekeinek” nevezi, és egy olyan „szülésről” beszél, amely nem szenvedés nélkül vezette őket Krisztus befogadására. A formáció így a nemzés, az életadás, a születés jegyében áll: olyan dinamika ez, amely – még ha fájdalommal is jár – a tanítványt élő és életadó egységbe vezeti magával a Megváltóval, aki benne él és benne cselekszik, és aki képes a „testben való életet” (vö. Róm 7,5) „Krisztus életévé bennünk” alakítani (vö. 2Kor 13,5; Gal 2,20).

Ez a gondolat különösen közel áll Szent Pálhoz, és leveleinek több helyén is megjelenik. A korintusiakhoz például így ír: „Lehet tízezer nevelőtök Krisztusban, de atyátok nem sok van: én nemzettelek titeket Krisztus Jézusban az evangélium által” (1Kor 4,15).

Valóban, az Egyház történetében olykor a formátor mint „pedagógus” alakja került előtérbe – aki vallási ismereteket és készségeket közvetít –, háttérbe szorítva az „atya” alakját, aki képes a hitre nemzeni. Küldetésünk azonban sokkal magasabbrendű: nem elégedhetünk meg egy tanítás, egy szabályrendszer vagy egy etika átadásával. Arra vagyunk hivatva, hogy életet osszunk meg: nagylelkűséggel, a lelkek iránti őszinte szeretettel, a másokért való szenvedésre való készséggel, feltétel nélküli odaadással – mint a szülők, akik önmagukat adják gyermekeik javára.

És ez elvezet bennünket a formáció egy másik lényeges aspektusához: annak közösségi dimenziójához. Amiként az emberi élet egy férfi és egy nő szeretetéből születik, úgy a keresztény élet is egy közösség szeretete által közvetítődik. Nem a pap önmagában, nem egy katekéta vagy egy karizmatikus vezető vezeti hitre az embert, hanem az Egyház (vö. Ferenc pápa, Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 2013. november 24., 111): az élő, egységes Egyház, amely családokból, fiatalokból, egyedülállókból és megszentelt személyekből áll, amelyet a szeretet éltet, és ezért termékeny akar lenni, hogy mindenkinek – különösen az új nemzedékeknek – továbbadja azt az örömöt és az élet értelmének teljességét, amelyet maga is megél és tapasztal. Ami a szülőkben megszüli a vágyat, hogy életet adjanak gyermekeiknek, nem valamiféle birtoklási szükséglet, hanem az ajándékozás vágya: annak az őket betöltő szeretetnek és örömnek a túláradó megosztása, amelyből minden formációs munka is gyökerezik.

Jézus a feltámadása után missziós küldetéssel bízza meg az apostolokat, amikor arra szólítja fel őket, hogy „tegyenek tanítványokká minden népet”, „kereszteljék meg őket”, és „tanítsák meg őket mindannak megtartására, amit parancsolt” (vö. Mt 28,19–20). Ezeket a kifejezéseket azért idézem fel, mert bennük összefoglalva találjuk a formátor küldetésének további alapvető elemeit is, amelyekre szeretnék rámutatni.

Elsősorban annak szükségességét, hogy elősegítsük az állandó, személyes és bevonó életutakat, amelyek a keresztséghez és a szentségekhez vezetnek – vagy azok újrafelfedezéséhez –, mert ezek nélkül nincs keresztény élet (vö. XVI. Benedek pápa, Sacramentum caritatis apostoli buzdítás, 2007. február 22., 6).

Továbbá annak fontosságát, hogy segítsük azokat, akik elindulnak a hit útján, egy olyan új életforma kibontakoztatásában és megőrzésében, amely áthatja a létezés minden területét – a magán- és a közéletet egyaránt –, így a munkát, az emberi kapcsolatokat és a mindennapi magatartást is (vö. Szent II. János Pál pápa, Beszéd a Kultúra Pápai Tanácsa plenáris közgyűlésének résztvevőihez, 2002. március 16., 3).

Ezenfelül elengedhetetlen, hogy közösségeinkben gondosan ápoljuk azokat a formációs dimenziókat, amelyek az emberi élet minden szakaszának tiszteletben tartására irányulnak, különösen azokat, amelyek hozzájárulnak a kiskorúakkal és a kiszolgáltatott személyekkel szembeni visszaélések minden formájának megelőzéséhez, valamint az áldozatok kíséréséhez és támogatásához.

Amint láthatjuk, a formálás művészete nem könnyű, és nem is rögtönözhető: türelmet, odafigyelő meghallgatást, kísérést és értékelést igényel, mind személyes, mind közösségi szinten; továbbá nem választható el azok tapasztalatától és élő jelenlététől, akik maguk is megélték ezt az utat, hogy tőlük tanulhassunk és példát vehessünk. Így születtek meg az évszázadok során a lélek nagy alakjai, mint Loyolai Szent Ignác, Néri Szent Fülöp, Kalazanci Szent József, Szent Gaspare del Bufalo és Leonardi Szent János. Ebben a szemléletben írta meg Szent Ágoston is, alig püspökké választása után, a De catechizandis rudibus című értekezését, amelynek útmutatásai mind a mai napig időszerűek, hasznosak és értékesek.

Ezért, szeretett testvéreim, e példák fényében is bátorítalak benneteket elkötelezett szolgálatotok folytatására, és köszönetet mondok azért a segítségért, amelyet a Dikasztériumnak nyújtotok e kérdések átgondolásában. Azok a kihívások, amelyekkel időnként szembe kell néznetek, olykor meghaladhatják erőtöket és rendelkezésre álló erőforrásaitokat. Ne csüggedjetek azonban. Induljatok el a kicsiből, a hitben követve a „mustármag” evangéliumi logikáját (vö. Mt 13,31–32), bízva abban, hogy az Úr a kellő időben soha nem fogja megvonni tőletek a szükséges erőt, a megfelelő embereket és a nélkülözhetetlen kegyelmeket. Tekintsetek Máriára: azáltal, hogy nekünk adta Krisztust, „a szeretet által közreműködött abban, hogy az Egyházban megszülessenek a hívek, akik annak a Főnek tagjai” (Szent Ágoston, De sancta virginitate 6, 6). Kövessétek hitét, és mindig bízzátok magatokat közbenjárására.

Testvéreim és nővéreim, megújítom köszönetemet, imádságomról biztosítalak benneteket, és szívből megáldalak mindnyájatokat.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media