Az alábbiakban közöljük XIV. Leó pápa üzenetét a 2026. évi XXXIV. Betegek Világnapjára, amelynek témája: „A szamaritánus együttérzése: szeretni úgy, hogy magunkra vesszük a másik fájdalmát.”

A Szentatya üzenete

A szamaritánus együttérzése: szeretni úgy, hogy magunkra vesszük a másik fájdalmát

Kedves fivéreim és nővéreim!

A XXXIV. Betegek Világnapját ünnepélyes formában 2026. február 11-én Chiclayóban, Peruban ünnepeljük. Ebből az alkalomból ismét az irgalmas szamaritánus képét szerettem volna elénk állítani, amely ma is időszerű és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy újra felfedezzük a szeretet szépségét és az együttérzés társadalmi dimenzióját, s figyelmünket a rászorulókra és a szenvedőkre – mindenekelőtt a betegekre – irányítsuk.

Mindannyian hallottuk és olvastuk Szent Lukács evangéliumának ezt a megrendítő részletét (vö. Lk 10,25–37). Amikor egy törvénytudó azt kérdezi Jézustól, hogy ki az a felebarát, akit szeretni kell, Jézus egy történettel válaszol: egy Jeruzsálemből Jerikóba tartó embert rablók támadnak meg, félholtan hagyják; egy pap és egy levita elmegy mellette, ám egy szamaritánus megszánja, bekötözi sebeit, elviszi egy fogadóba, és gondoskodik róla. E bibliai szakaszról szerettem volna elmélkedést kínálni szeretett elődöm, Ferenc pápa Fratelli tutti című enciklikájának hermeneutikai kulcsával, amelyben a rászoruló iránti együttérzés és irgalom nem pusztán egyéni erőfeszítésként jelenik meg, hanem kapcsolatként valósul meg: a rászoruló testvérrel, azokkal, akik gondoskodnak róla, és mindenekelőtt Istennel, aki nekünk ajándékozza szeretetét.

1. A találkozás ajándéka: a közelség és a jelenlét adásának öröme

A gyorsaság, az azonnaliság és a sietség kultúrájában élünk, amelyhez az eldobás és a közömbösség logikája is társul; mindez megakadályoz bennünket abban, hogy közeledjünk, megálljunk az úton, és észrevegyük a körülöttünk lévő szükségleteket és szenvedéseket. A példabeszéd elmondja, hogy a szamaritánus, amikor meglátta a sebesültet, nem „elment mellette”, hanem nyitott és figyelmes tekintettel nézett rá: Jézus tekintetével, amely emberi és szolidáris közelségre indította. A szamaritánus „megállt, közelséget ajándékozott neki, saját kezével ápolta, saját költségén gondoskodott róla. Mindenekelőtt pedig […] a saját idejét adta neki”. [1] Jézus nem azt tanítja, ki a felebarát, hanem azt, hogyan váljunk felebaráttá, vagyis miként váljunk mi magunk közelivé. [2] Ezzel összefüggésben Szent Ágostonnal együtt mondhatjuk: az Úr nem azt akarta megmutatni, ki volt annak az embernek a felebarátja, hanem azt, kinek kellett felebaráttá válnia. Senki sem felebarátja a másiknak addig, amíg önként nem közeledik hozzá. Ezért lett felebarát az, aki irgalmat gyakorolt. [3]

A szeretet nem passzív: kilép önmagából, a másik felé indul. A felebaráttá válás nem a fizikai vagy társadalmi közelségen múlik, hanem a szeretetre hozott döntésen. Ezért válik a keresztény a szenvedők felebarátjává, Krisztus példáját követve, aki az igazi, isteni Szamaritánus, és aki közeledett a megsebzett emberiséghez. Nem pusztán filantróp gesztusokról van szó, hanem olyan jelekről, amelyekben felismerhető: a másik szenvedésében való személyes részesedés önmagunk ajándékozását jelenti. Ez túlmutat a szükségletek puszta kielégítésén, és elvezet oda, hogy saját személyünk is az ajándék részévé válik. [4] Ez a szeretet szükségszerűen a Krisztussal való találkozásból táplálkozik, aki szeretetből adta önmagát értünk. Szent Ferenc ezt nagyon világosan fejezte ki, amikor a leprásokkal való találkozásáról így beszélt: „Maga az Úr vezetett engem közéjük”, [5] mert általuk fedezte fel a szeretet édes örömét.

A találkozás ajándéka Jézus Krisztussal való kapcsolatunkból fakad, akit úgy ismerünk fel, mint a jó szamaritánust, aki az örök üdvösséget hozta el számunkra, és akit jelenvalóvá teszünk, amikor lehajolunk a megsebzett testvérhez. Szent Ambrus így tanított: „Mivel tehát senki sincs közelebb hozzánk annál, aki meggyógyította sebeinket, szeressük őt mint Urunkat, és szeressük mint felebarátunkat is: hiszen semmi sincs olyan közel, mint a fej a tagokhoz. Szeressük azt is, aki Krisztus utánzója; szeressük azt, aki a test egysége miatt mások szegénységéért szenved.” [6] Egynek lenni az Egyben: a közelségben, a jelenlétben, a kapott és továbbadott szeretetben – és Szent Ferenchez hasonlóan megízlelni annak édességét, hogy találkoztunk vele.

2. A betegek gondozásának közös küldetése

Szent Lukács folytatva elbeszélését azt mondja, hogy a szamaritánus „könyörületre indult”. Az együttérzés mély érzelem, amely cselekvésre indít. Olyan érzés ez, amely belülről fakad, és a mások szenvedése iránti elköteleződéshez vezet. Ebben a példázatban az együttérzés a cselekvő szeretet megkülönböztető jegye. Nem elméleti vagy szentimentális, hanem konkrét gesztusokban nyilvánul meg: a szamaritánus közeledik, bekötözi sebeit, magára vállalja őt és gondoskodik róla. De figyeljünk fel arra, hogy nem egyedül, nem pusztán egyénileg teszi mindezt: „a szamaritánus szállásadót keresett, aki gondját viselheti annak az embernek, ahogyan mi is arra vagyunk hivatottak, hogy meghívjunk és találkozzunk egy olyan »mi«-ben, amely erősebb, mint a kis egyéniségek összessége”. [7] Magam is megtapasztaltam perui misszionáriusi és püspöki szolgálatom során, hogy milyen sokan osztoznak az irgalomban és az együttérzésben a szamaritánus és a szállásadó módjára. A családtagok, a szomszédok, az egészségügyi dolgozók, az egészségügyi lelkipásztorkodásban szolgálók és még sokan mások, akik megállnak, közelednek, ápolnak, hordoznak, kísérnek és felajánlják, amijük van, az együttérzésnek társadalmi dimenziót adnak. Ez a tapasztalat, amely a kapcsolatok szövedékében valósul meg, túlmutat a puszta egyéni elkötelezettségen. Ezért a Dilexi te apostoli buzdításban nemcsak az Egyház küldetésének „fontos részeként” utaltam a betegek gondozására, hanem mint valódi „egyházi cselekvésre” is (49. pont). Ott Szent Cipriánt idéztem, hogy megmutassam: ebben a dimenzióban mérhető fel társadalmunk egészsége: „Ez a járvány, ez a pestis, amely szörnyűnek és végzetesnek tűnik, próbára teszi mindenki igazságosságát, és megvizsgálja az emberi nem érzületét: vajon az egészségesek szolgálják-e a betegeket, vajon a rokonok tisztelettel szeretik-e hozzátartozóikat, vajon az urak könyörületet tanúsítanak-e beteg szolgáik iránt, vajon az orvosok nem hagyják-e magukra azokat a betegeket, akik segítségért folyamodnak.” [8]

Egynek lenni az Egyben azt jelenti, hogy valóban tudatában vagyunk annak: egy test tagjai vagyunk, és hivatásunk szerint hordozzuk az Úr együttérzését minden ember szenvedése iránt. [9] A fájdalom, amely megindít bennünket, nem idegen fájdalom, hanem saját testünk egyik tagjának szenvedése, amelynek gondozására Főnk mindenki javára kötelez bennünket. Ebben az értelemben ez a fájdalom Krisztus szenvedésével azonosul, és keresztény módon felajánlva sietteti a Megváltó saját imájának beteljesedését, amelyet mindenki egységéért mondott. [10]

3. Mindig az Isten iránti szeretettől indíttatva – találkozás önmagunkkal és testvérünkkel

A kettős parancsolatban – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint önmagadat” (Lk 10,27) – felismerhetjük az Isten iránti szeretet elsőbbségét, valamint annak közvetlen következményét az ember szeretet- és kapcsolatteremtési módjára, minden dimenziójában. „A felebaráti szeretet az Isten iránti szeretet hitelességének kézzelfogható bizonyítéka, amint János apostol tanúsítja: »Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé válik bennünk. […] Isten szeretet; aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is benne marad«” (1Jn 4,12.16). [11] Bár e szeretet tárgyai különbözők – Isten, a felebarát és önmagunk –, s ebben az értelemben különböző szeretetekről beszélhetünk, mégis mindig elválaszthatatlanok egymástól. [12] Az isteni szeretet elsőbbsége azt jelenti, hogy az ember cselekvése nem önérdekből és nem jutalom reményében történik, hanem egy olyan szeretet megnyilvánulásaként, amely túlmutat a rituális normákon, és hiteles istentiszteletben ölt testet: a felebarát szolgálata Isten cselekvő szeretete. [13]

Ez a dimenzió arra is rávilágít, mit jelent önmagunkat szeretni. Azt jelenti, hogy elszakadunk attól a kísértéstől, hogy önbecsülésünket vagy méltóságunk tudatát a siker, a karrier, a társadalmi pozíció vagy a származás sztereotípiáira alapozzuk, [14] és újra elfoglaljuk helyünket Isten és a testvér előtt. XVI. Benedek pápa így tanított: „Az emberi személy – mivel lelki természetű – az interperszonális kapcsolatokban valósul meg. Minél hitelesebben éli meg ezeket, annál inkább kibontakozik saját személyes identitása. Az ember nem elszigetelődéssel értékeli önmagát, hanem azáltal, hogy kapcsolatba lép a másikkal és Istennel.” [15]

Kedves testvéreim és nővéreim, „az emberiség sebeit gyógyító igazi orvosság a testvéri szereteten alapuló életstílus, amelynek gyökere az Isten iránti szeretet”. [16] Őszintén kívánom, hogy keresztény életvitelünkből soha ne hiányozzon ez a testvéri, „szamaritánusi”, befogadó, bátor, elkötelezett és szolidáris dimenzió, amelynek legmélyebb gyökere az Istennel való egységünkben, a Jézus Krisztusba vetett hitünkben van. Ettől az isteni szeretettől lángra lobbantva valóban képesek leszünk önmagunkat ajándékozni minden szenvedő javára, különösen beteg, idős és megpróbált testvéreink szolgálatában.

Emeljük imánkat a Boldogságos Szűz Máriához, a Betegek Gyógyítójához; kérjük segítségét mindazokért, akik szenvednek, akiknek együttérzésre, meghallgatásra és vigasztalásra van szükségük, és könyörögjünk közbenjárásáért ezzel az ősi imával, amelyet a családokban szoktak elimádkozni a betegségben és fájdalomban élőkért:

Édesanyám, ne hagyj el,
ne vedd el rólam tekinteted.
Jöjj velem mindenhová,
és soha ne hagyj magamra.
Te, aki mindig oltalmazol engem
mint igaz Édesanyám,
esd ki számomra az Atya,
a Fiú és a Szentlélek áldását.

Szívből adom apostoli áldásomat minden betegnek, családtagjaiknak és mindazoknak, akik gondoskodnak róluk; az egészségügyi dolgozóknak, a betegpasztoráció szolgálatában állóknak, valamint különös módon mindazoknak, akik részt vesznek a Betegek Világnapján.

Vatikánváros, 2026. január 13.

XIV. Leó pápa

[1] Ferenc pápa, Fratelli tutti enciklika (2020. október 3.), 63.

[2] Vö. uo., 80–82.

[3] Vö. Szent Ágoston, Beszédek, 171, 2; 179 A, 7.

[4] Vö. XVI. Benedek pápa, Deus caritas est enciklika (2005. december 25.), 34; Szent II. János Pál pápa, Salvifici doloris apostoli levél (1984. február 11.), 28.

[5] Assisi Szent Ferenc, Végrendelet, 2: Ferences Források, 110.

[6] Szent Ambrus, Értekezés Szent Lukács evangéliumáról, VII, 84.

[7] Ferenc pápa, Fratelli tutti enciklika (2020. október 3.), 78.

[8] Szent Ciprián, De mortalitate, 16.

[9] Vö. Szent II. János Pál pápa, Salvifici doloris apostoli levél (1984. február 11.), 24.

[10] Vö. uo., 31.

[11] Dilexi te apostoli buzdítás (2025. október 4.), 26.

[12] Vö. uo.

[13] Vö. Ferenc pápa, Fratelli tutti enciklika (2020. október 3.), 79.

[14] Vö. uo., 101.

[15] XVI. Benedek pápa, Caritas in veritate enciklika (2009. június 29.), 53.

[16] Ferenc pápa, Üzenet a medjugorjei 33. Nemzetközi Ifjúsági Fesztivál (MLADIFEST) résztvevőihez, 2022. augusztus 1–6. (2022. július 16.).

forrás: Bollettino
kép: Vatican News