XIV. Leó pápa ma délelőtt audiencián fogadta a Crans-Montanában (Svájc) történt tűzvész áldozatainak hozzátartozóit.

Az alábbiakban közöljük a pápa beszédét, amelyet a találkozó során a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke legyen veletek.

Jó reggelt kívánok mindenkinek, üdvözlöm Önöket.

Őszintén mondom, mélyen megindít, hogy találkozhatom Önökkel. Amikor értesültem arról, hogy az Önök részéről valaki kérte ezt az audienciát, azonnal azt mondtam: „Igen, időt fogunk találni rá.” Szerettem volna legalább lehetőséget kapni arra, hogy megosszak Önökkel egy olyan pillanatot, amely az Önök számára – ennyi fájdalom és szenvedés közepette – valóban hitünk próbája, annak próbája, amiben hiszünk. Az ember ilyenkor gyakran felteszi a kérdést: „Miért, Uram?” Valaki egy hasonló pillanatra emlékeztetett engem egy gyászmiséről, amikor a pap a homília helyett mintegy párbeszédet folytatott az ember és maga Isten között, azzal a kérdéssel, amely mindig elkísér bennünket: „Miért, Uram, miért?”

Ezek a nagy fájdalom és szenvedés időszakai. Egy Önökhöz nagyon közel álló, szeretett személy életét vesztette egy rendkívüli erőszakkal járó katasztrófában, vagy hosszú időre kórházba került, testét egy szörnyű tűzvész következményei torzították el, amely az egész világ figyelmét megrázta. Mindez a legváratlanabb pillanatban történt, egy olyan napon, amikor mindenki örömben ünnepelt, és a boldogság jókívánságait váltotta egymással.

Mit lehet mondani egy ilyen helyzetben? Milyen értelmet lehet adni ezeknek az eseményeknek? Hol találhatunk olyan vigasztalást, amely méltó ahhoz, amit átélnek; amely nem üres és felszínes szavakból áll, hanem a szív mélyét érinti és újraéleszti a reményt? Talán csak egyetlen szó van, amely valóban megfelelő: Isten Fiának szava a kereszten – azon a kereszten, amelyhez ma Önök is oly közel állnak –, aki elhagyatottsága és fájdalma mélyéről így kiáltott az Atyához: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).

Az Atya válasza a Fiú könyörgésére három napig késlekedik, a csendben. De aztán – milyen válasz! Jézus dicsőségesen feltámad, és örökre a húsvét örömében és az örök világosság fényében él.

Nem tudom megmagyarázni Önöknek, testvéreim, miért kellett Önöknek és szeretteiknek ilyen megpróbáltatással szembenézniük. Az emberi együttérzés és szeretet szavai, amelyeket ma Önökhöz intézek, nagyon korlátozottnak és erőtlennek tűnnek. Ugyanakkor Péter utódja, akivel ma találkozni jöttek, erővel és meggyőződéssel mondja Önöknek: az Önök reménye nem hiábavaló, mert Krisztus valóban feltámadt! A szent Egyház erről tanúságot tesz, és bizonyossággal hirdeti. Szent Pál, aki látta Őt élve, így írt a korinthusi keresztényeknek: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánandóbbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halálból, az elsők zsengéje azok közül, akik elaludtak” (1Kor 15,19–20).

Kedves testvéreim, semmi sem választhat el bennünket Krisztus szeretetétől (vö. Róm 8,35), sem Önöket, sem azokat, akik szenvednek, vagy akiket elveszítettek. A bennünk élő hit pótolhatatlan fénnyel világítja meg életünk legsötétebb és legfájdalmasabb pillanatait, és segít bátran folytatni utunkat a cél felé. Jézus megelőz bennünket ezen a halálon és feltámadáson átvezető úton, amely türelmet és kitartást kíván. Legyenek bizonyosak közelségéről és gyengédségéről: Ő nincs távol attól, amit átélnek, hanem osztozik benne, és együtt hordozza Önökkel. Ugyanígy az egész Egyház is együtt hordozza Önökkel ezt a terhet. Legyenek bizonyosak az egész Egyház – és személyesen az én – imádságáról elhunyt szeretteik nyugalmáért, a szenvedők megkönnyebbüléséért, és Önökért, akik szeretettel és gyengédséggel kísérik őket.

Ma az Önök szíve is átdöfött, miként Máriáé volt a kereszt lábánál, amikor látta Fiát. A Fájdalmas Szűz Mária közel van Önökhöz ezekben a napokban, és rá bízom Önöket. Forduljanak hozzá bizalommal könnyeikkel, és keressék nála azt az anyai vigasztalást, amelyet talán csak Mária tud megadni, és amelyet bizonyosan meg is ad. Mint Mária, Önök is képesek lesznek türelemmel várni a szenvedés éjszakájában, a hit bizonyosságával, hogy egy napon új hajnal virrad, és újra megtalálják az örömöt.

A közelség és a vigasztalás jeleként arra hívlak Önöket, hogy imádkozzunk együtt, és mindannyiukra, valamint szenvedő szeretteikre apostoli áldásomat adom.

Imádkozzunk együtt: Miatyánk…

És Máriához, Anyánkhoz, a Fájdalmas Szűzanyához fordulva mondjuk: Üdvözlégy Mária…

[Áldás]

A hit békéje és vigasztalása kísérje Önöket mindenkor. Ámen.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media