Ma délelőtt 10 órakor, az Áldások Termében XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Szentszékhez akkreditált Diplomáciai Testület tagjait az újévi jókívánságok alkalmából.
A Diplomáciai Testület dékánjának, Őexcellenciája Georges Poulides úrnak, Ciprus szentszéki nagykövetének bevezető szavai után a Szentatya az alábbi beszédet mondta:
Excellenciáik,
a Diplomáciai Testület tisztelt tagjai,
Hölgyeim és Uraim!
Mindenekelőtt köszönetet mondok Őexcellenciája Georges Poulides nagykövet úrnak, a Diplomáciai Testület dékánjának a mindannyiuk nevében hozzám intézett kedves és tiszteletteljes szavakért, és üdvözlöm Önöket ezen a találkozón, amelynek célja, hogy az új év kezdetén kölcsönösen jókívánságainkat fejezzük ki.
Ez az alkalom hagyományos esemény a Szentszékhez akkreditált Diplomáciai Testület életében, számomra azonban újdonság, mivel csak néhány hónappal ezelőtt kaptam meghívást arra, hogy Krisztus nyájának pásztora legyek. Ezért örömmel köszöntöm Önöket ma délelőtt, és hálás vagyok a nagyszámú részvételért, amely idén tovább gazdagodott Kazahsztán, Burundi és Fehéroroszország új rezidens misszióvezetőinek jelenlétével is. Köszönetet mondok az érintett kormányzati hatóságoknak azért a döntésért, hogy Rómában diplomáciai képviseletet nyitottak a Szentszéknél: ez a jó és gyümölcsöző kétoldalú kapcsolatok kézzelfogható jele. Önökön keresztül, kedves nagykövetek, szeretném eljuttatni jókívánságaimat országaikhoz, és egyúttal megosztani néhány gondolatot korunkról, amelyet egyre növekvő számú feszültség és konfliktus terhel.
Az imént lezárult év eseményekben gazdag volt, mindenekelőtt azokban, amelyek közvetlenül érintették az Egyház életét: egy intenzív jubileumi időszakot éltünk meg, és tanúi lehettünk annak is, hogy tiszteletreméltó elődöm, Ferenc pápa visszatért az Atya házába. Temetése napján az egész világ összegyűlt ravatalánál, megérezve egy atya elvesztését, aki mély pásztori szeretettel vezette Isten népét.
Néhány nappal ezelőtt bezártuk az utolsó Szent Kaput is, a Szent Péter-bazilikáét, amelyet maga Ferenc pápa nyitott meg 2024 karácsonyának éjszakáján. A szentév során zarándokok milliói érkeztek Rómába, hogy elvégezzék a jubileumi zarándoklatot. Mindannyian saját életük tapasztalatait, kérdéseit és örömeit, valamint fájdalmait és sebeit hozták magukkal, amikor átlépték a Szent Kapukat, amelyek magának Krisztusnak, mennyei orvosunknak a jelképei. Ő, aki testet öltve magára vette emberségünket, hogy részesévé tegyen bennünket isteni életének – amint azt a nemrég ünnepelt karácsony misztériumában szemléltük. Bízom benne, hogy e küszöb átlépése során sokan elmélyíthették vagy újra felfedezhették kapcsolatukat az Úr Jézussal, vigaszt és megújult reményt találva az élet kihívásaival való szembenézéshez.
E helyen szeretném kifejezni különleges hálámat Róma lakosainak, akik nagy türelemmel és őszinte vendégszeretettel viselték gondját a világ minden részéről az Örök Városba érkező számos zarándoknak és turistának. Külön elismerésemet fejezem ki az olasz kormánynak, a Capitoliumi Közigazgatásnak és a rendfenntartó erőknek, akik odaadással és pontossággal munkálkodtak azon, hogy Róma képes legyen valamennyi látogatót fogadni, és hogy a jubileumi események, valamint Ferenc pápa halálát követő rendezvények nyugalomban és biztonságban valósulhassanak meg.
A Szentszéket és Olaszországot nem csupán a földrajzi közelség köti össze, hanem mindenekelőtt a hit és a kultúra hosszú, közös történelme, amely az Egyházat ehhez a csodálatos félszigethez és annak népéhez fűzi. Ennek kézzelfogható jelei a kiváló kétoldalú kapcsolatok is, amelyeket idén megerősített a fegyveres erők lelki gondozásáról szóló megállapodás módosításainak hatálybalépése. Ez lehetővé teszi az Olaszországban szolgáló, valamint a számos külföldi misszióban tevékenykedő nők és férfiak lelki kísérésének hatékonyabb megvalósítását. Ugyancsak e kapcsolatok elmélyülését jelzi a Santa Maria di Galeriában létesítendő agrivoltaikus erőműről szóló megállapodás aláírása, amelynek révén a Vatikánváros megújuló energiaforrások felhasználásával juthat villamos energiához, megerősítve ezzel a teremtett világ védelme iránti közös elkötelezettséget. Hálás vagyok továbbá az állam legmagasabb méltóságainak pápaságom kezdetén tett látogatásaiért, valamint azért a kivételes vendégszeretetért, amelyben a Köztársasági Elnök Úr részesített a Quirinale-palotában; feléje ezúton is szívélyes és hálás üdvözletemet fejezem ki.
Az év folyamán – eleget téve Ferenc pápa korábbi meghívásának – abban az örömben volt részem, hogy ellátogathattam Törökországba és Libanonba. Hálás vagyok mindkét ország hatóságainak a szívélyes fogadtatásért. Törökországban, İznikben lehetőségem nyílt arra, hogy a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával, valamint más keresztény felekezetek képviselőivel együtt megemlékezzünk a niceai zsinat, az első egyetemes zsinat 1700. évfordulójáról. Ez jelentős alkalom volt arra, hogy megújítsuk elköteleződésünket a keresztények teljes, látható egysége felé vezető úton. Libanonban pedig egy olyan néppel találkoztam, amely a nehézségek ellenére is tele van hittel és lelkesedéssel; különösen is érzékeltem a fiatalokból áradó reményt, akik egy igazságosabb és összetartóbb társadalom építésére törekednek, tovább erősítve a kultúrák és vallási hagyományok gazdag együttélését, amely a Cédrusok Földjét a világon egyedülállóvá teszi.
Kedves Nagykövetek!
Szent Ágoston, akit a Kr. u. 410-ben bekövetkezett római fosztogatás tragikus eseményei ihlettek, teológiai, filozófiai és irodalmi életművének egyik legnagyobb hatású alkotását írta meg: a De civitate Dei-t, Az Isten városá-t. Amint arra XVI. Benedek pápa rámutatott, ez egy „lenyűgöző és meghatározó mű a nyugati politikai gondolkodás fejlődése és a történelem keresztény teológiája szempontjából” [1]. A mű egy olyan „elbeszélésből” – mai kifejezéssel élve – merít ihletet, amely akkoriban egyre inkább terjedt: „A pogányok, akik akkor még nagy számban voltak jelen, s nem kevesen a keresztények közül is, úgy vélték, hogy az új vallás Istene és maguk az apostolok sem voltak képesek megvédeni a várost. A pogány istenek idején Róma caput mundi, a nagy főváros volt, és senki sem gondolhatta, hogy az ellenség kezére kerülhet. Most azonban, a keresztények Istenével ez a nagy város többé nem tűnt biztonságosnak.” [2]
Természetesen korunk igen távol esik ezektől az eseményektől. Nemcsak időbeli értelemben, hanem a kulturális érzékenység és a gondolkodási kategóriák fejlődése tekintetében is. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy éppen a mi kulturális érzékenységünk is ebből a műből merített erőt, amely – mint minden klasszikus – minden kor emberéhez szól.
Ágoston a történéseket és a történelmi valóságot a két város modellje szerint értelmezi: Isten városa, amely örökkévaló, és amelyet Isten feltétel nélküli szeretete (amor Dei) jellemez, valamint a felebarát – különösen a szegények – szeretete; és a földi város, amely ideiglenes lakóhely, ahol az ember a halálig él. Napjainkban ez magában foglalja valamennyi társadalmi és politikai intézményt, a családtól a nemzetállamig és a nemzetközi szervezetekig. Ágoston számára e város megtestesülése a Római Birodalom volt. A földi város középpontjában az önmaga iránti büszke szeretet (amor sui), valamint a világi hatalom és dicsőség utáni vágy áll, amely végső soron pusztuláshoz vezet. Ez azonban nem olyan történelemszemlélet, amely a túlvilágot az evilággal, az Egyházat az állammal állítaná szembe, és nem is a vallás polgári társadalomban betöltött szerepéről folytatott dialektikát jelenti.
Az ágostoni perspektívában a két város az idők végezetéig egymás mellett létezik, és mindkettő rendelkezik külső és belső dimenzióval. Nem csupán azokkal a külső magatartásformákkal mérhetők, amelyek révén a történelemben felépülnek, hanem azzal a belső beállítottsággal is, amellyel minden egyes ember az élet eseményeihez és a történelmi történésekhez viszonyul. Ebben a megközelítésben mindannyian a történelem alanyai és felelősei vagyunk. Ágoston külön hangsúlyozza, hogy a keresztények arra kaptak meghívást Istentől, hogy a földi városban éljenek, miközben szívük és értelmük a mennyei város, az ő igazi hazájuk felé irányul. Ugyanakkor a földi városban élő keresztény nem idegen a politikai világtól, hanem törekszik arra, hogy a Szentírásból merítő keresztény etikát a polgári kormányzás szolgálatába állítsa.
Az Isten városa nem politikai programot kínál, hanem értékes reflexiókat nyújt a társadalmi és politikai élet alapvető kérdéseiről, így például a népek közötti igazságosabb és békésebb együttélés kereséséről. Ágoston egyúttal figyelmeztet a politikai életet fenyegető súlyos veszélyekre is, amelyek a történelem hamis értelmezéséből, a túlzott nacionalizmusból és az államférfi eszményének eltorzításából fakadnak.
Noha a mai életkörülmények különböznek az V. század világától, bizonyos párhuzamok továbbra is rendkívül időszerűek. Akkor is – miként ma – a nagyszabású migrációs mozgások korszakát élték; akkor is – miként ma – a geopolitikai egyensúlyok és a kulturális paradigmák mélyreható átrendeződésének voltunk tanúi; akkor is – Ferenc pápa ismert megfogalmazásával élve – nem egyszerűen egy változásokkal teli korszakban, hanem egy korszakváltás idején élt az emberiség. [3]
Korunkban nemzetközi szinten különös aggodalomra ad okot a multilateralizmus meggyengülése. A párbeszédet előmozdító és minden fél konszenzusára törekvő diplomáciát egyre inkább felváltja az erő diplomáciája, legyen szó egyes államokról vagy szövetséges csoportokról. A háború ismét elfogadottá válik, és terjed a háborús szemlélet. Megsérült az a második világháborút követően rögzített alapelv, amely megtiltotta az államok számára, hogy erőszakkal sértsék meg más országok határait. A békét már nem ajándékként és önmagában kívánatos jóként keresik, „egy Isten által akart rend megvalósítására törekedve, amely az emberek közötti tökéletesebb igazságosságot foglalja magában” [4], hanem fegyverek útján, saját uralom érvényesítésének feltételeként. Mindez súlyosan aláássa a jogállamiságot, amely minden békés polgári együttélés alapját képezi.
Ugyanakkor, amint Szent Ágoston megjegyzi: „Nincs olyan ember, aki ne akarna békét. Még azok is, akik háborút akarnak, valójában győzni akarnak, és a háború révén egy dicsőséges békét kívánnak elérni. A győzelem ugyanis nem más, mint az ellenállók leigázása; amikor ez bekövetkezik, béke lesz. […] Azok sem gyűlölik a békét, akik azt akarják, hogy a béke, amelyben élnek, megszakadjon, hanem azt kívánják, hogy az az ő hatalmuk alá kerüljön. Nem azt akarják tehát, hogy ne legyen béke, hanem azt, hogy olyan béke legyen, amilyet ők akarnak.” [5]
Éppen ez a szemlélet vezetett az emberiséget a második világháború tragédiájába, amelynek hamvaiból megszülettek az Egyesült Nemzetek Szervezete, fennállása 80. évfordulóját nemrég ünnepelve. Az ENSZ létrejöttét 51 nemzet elszánt akarata hívta életre, hogy a multilaterális együttműködés központjaként megelőzze a jövőbeni globális katasztrófákat, megőrizze a békét, védelmezze az alapvető emberi jogokat, és előmozdítsa a fenntartható fejlődést.
Külön szeretném hangsúlyozni a nemzetközi humanitárius jog jelentőségét, amelynek tiszteletben tartása nem függhet a körülményektől, sem katonai vagy stratégiai érdekektől. A humanitárius jog nemcsak azt szolgálja, hogy a háború sebei közepette megőrizze az emberiesség minimális követelményeit, hanem olyan kötelezettség is, amelyet az államok önként vállaltak. Ennek mindig elsőbbséget kell élveznie a hadviselő felek törekvéseivel szemben, hogy enyhíthetők legyenek a háború pusztító következményei, az újjáépítés távlatát is szem előtt tartva. Nem lehet elhallgatni, hogy kórházak, energetikai infrastruktúrák, lakóépületek és a mindennapi élethez nélkülözhetetlen létesítmények lerombolása súlyos megsértése a nemzetközi humanitárius jognak. A Szentszék határozottan megerősíti minden olyan cselekmény elítélését, amely a civilek katonai műveletekbe való bevonásával jár, és reméli, hogy a nemzetközi közösség mindig szem előtt tartja: az emberi méltóság sérthetetlenségének és az élet szentségének védelme minden puszta nemzeti érdeknél előbbre való.
E perspektívában az Egyesült Nemzetek Szervezete közvetített konfliktusokban, előmozdította a fejlődést, és támogatta az államokat az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelmében. Egy olyan világban, amelyet összetett kihívások – geopolitikai feszültségek, társadalmi egyenlőtlenségek és éghajlati válságok – járnak át, a szervezetnek alapvető szerepet kell betöltenie a párbeszéd elősegítésében és a humanitárius segítségnyújtásban, hozzájárulva egy igazságosabb jövő felépítéséhez. Ezért elengedhetetlenek azok az erőfeszítések, amelyek biztosítják, hogy az ENSZ ne csupán a második világháborút követő korszak világképét tükrözze, hanem a mai valóságot is, és hogy ne ideológiák mentén, hanem a népek családjának egységét szolgáló politikák megvalósításában váljon egyre célirányosabbá és hatékonyabbá.
A multilateralizmus célja tehát az, hogy találkozási teret biztosítson, az ókori római fórum vagy a középkori piactér mintájára, ahol az emberek összegyűlhetnek és párbeszédet folytathatnak. A párbeszédhez azonban elengedhetetlen, hogy közös értelemben használjuk a szavakat és az általuk jelölt fogalmakat. A szavak jelentésének újrafelfedezése talán korunk egyik legnagyobb kihívása. Amikor a szavak elveszítik kapcsolatukat a valósággal, és maga a valóság válik vitathatóvá, végső soron pedig közölhetetlenné, az ember olyan helyzetbe kerül, mint az a két személy, akikről Szent Ágoston ír, akik kénytelenek együtt élni anélkül, hogy ismernék egymás nyelvét. Megjegyzi ugyanis, hogy: „A néma állatok – még ha különböző fajhoz tartoznak is – könnyebben megértik egymást, mint ők, noha mindketten emberek. Mivel pusztán a nyelv különbözősége miatt nem tudják egymás számára kifejezni gondolataikat, a természet nagyfokú azonossága sem segít abban, hogy kapcsolat alakuljon ki, olyannyira, hogy az ember szívesebben él együtt a saját kutyájával, mint egy idegennel.” [6]
Napjainkban a szavak jelentése egyre inkább elmosódik, és az általuk hordozott fogalmak mindinkább többértelművé válnak. A nyelv már nem elsősorban az emberi természet kiváltságos eszköze a megismerésre és a találkozásra, hanem a szemantikai bizonytalanságok révén egyre inkább fegyverré válik, amellyel meg lehet téveszteni, támadni vagy megsérteni az ellenfelet. Szükség van arra, hogy a szavak ismét egyértelműen és világosan fejezzenek ki valóságos tartalmakat. Csak így válhat újra lehetővé az őszinte és félreértésektől mentes párbeszéd. Ennek meg kell történnie otthonainkban és köztereinken, a politikában, a médiában és a közösségi hálózatokon, valamint a nemzetközi kapcsolatok és a multilateralizmus keretében is, hogy ez utóbbi visszanyerhesse azt az erőt, amely a találkozás és a közvetítés szerepéhez szükséges, a konfliktusok megelőzése érdekében, és hogy senki ne essen kísértébe arra, hogy az erő logikájával – legyen az verbális, fizikai vagy katonai – kerekedjen a másik fölé.
Meg kell továbbá jegyezni, hogy a szó elgyengülésének paradoxonát nem ritkán éppen a szólásszabadság nevében igazolják. Közelebbről szemlélve azonban éppen az ellenkezője igaz: a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát éppen a nyelv bizonyossága garantálja, valamint az a tény, hogy minden kifejezés az igazsághoz kötődik. Fájdalmas ugyanakkor tapasztalni, hogy – különösen a nyugati világban – egyre inkább beszűkülnek az autentikus véleménynyilvánítás terei, miközben egy új, orwelli jellegű nyelvezet bontakozik ki, amely az egyre nagyobb inkluzivitás igényével fellépve végső soron kirekeszti mindazokat, akik nem igazodnak az őt vezérlő ideológiákhoz.
E sodródásból sajnálatos módon további következmények fakadnak, amelyek az ember alapvető jogainak korlátozásához vezetnek, mindenekelőtt a lelkiismereti szabadság terén. Ebben az összefüggésben a lelkiismereti kifogás lehetővé teszi az egyén számára, hogy megtagadja azokat a jogi vagy szakmai kötelezettségeket, amelyek ellentétesek személyes szférájában mélyen gyökerező erkölcsi, etikai vagy vallási meggyőződésekkel: legyen szó a katonai szolgálat elutasításáról az erőszakmentesség nevében, vagy olyan gyakorlatok megtagadásáról, mint az abortusz vagy az eutanázia az orvosok és egészségügyi dolgozók esetében. A lelkiismereti kifogás nem lázadás, hanem az önmagunkhoz való hűség cselekedete. A jelen történelmi pillanatban azonban úgy tűnik, hogy a lelkiismereti szabadság egyre fokozottabb megkérdőjelezés tárgyává válik az államok részéről – még azokban az országokban is, amelyek önmagukat a demokrácia és az emberi jogok talaján állónak vallják. E szabadság viszont éppen azt az egyensúlyt teremti meg a közösségi érdek és az egyéni méltóság között, amely rámutat arra, hogy az autentikusan szabad társadalom nem uniformizál, hanem védi a lelkiismeretek sokféleségét, megelőzi az autoriter elhajlásokat, és előmozdítja a társadalmi szövetet gazdagító etikai párbeszédet.
Hasonlóképpen veszélybe kerülhet a vallásszabadság is, amely – amint XVI. Benedek pápa emlékeztetett rá – az emberi jogok közül az első, mivel a személy legmélyebb és legfontosabb valóságát fejezi ki. [7] A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a vallásszabadság megsértése világszerte növekszik, és a világ népességének mintegy 64%-a súlyos jogsértéseket szenved el e jog tekintetében.
Amikor a Szentszék a keresztények vallás- és istentiszteleti szabadságának teljes körű tiszteletben tartását kéri, ezt egyúttal minden vallási közösség számára is követeli. A Nostra aetate nyilatkozat kihirdetésének 60. évfordulója alkalmából – amely a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat egyik gyümölcse, és amely 1965. december 8-án zárult le – alkalmam volt ismételten hangsúlyozni az antiszemitizmus minden formájának kategorikus elutasítását, amely sajnálatos módon továbbra is gyűlöletet és halált szít, valamint a zsidó–keresztény párbeszéd ápolásának fontosságát, a közös bibliai gyökerek egyre mélyebb feltárása érdekében.
Ugyanezen megemlékező alkalom során a más vallások képviselőivel való találkozás lehetőséget adott számomra arra, hogy ismételten kifejezzem megbecsülésemet az elmúlt évtizedekben a vallásközi párbeszéd útján megtett előrehaladás iránt, hiszen minden őszinte vallási keresésben jelen van „annak az egyetlen isteni Misztériumnak a visszfénye, amely az egész teremtést átöleli”. [8] E szellemben arra kérem az államok közösségét, hogy minden polgára számára biztosítsa a vallás- és istentiszteleti szabadság teljes körű érvényesülését.
Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a keresztények üldözése napjaink egyik legelterjedtebb emberi jogi válsága maradt, amely világszerte több mint 380 millió hívőt érint, akik hitük miatt súlyos vagy szélsőséges mértékű diszkriminációt, erőszakot és elnyomást szenvednek el. A jelenség globális szinten hozzávetőleg minden hetedik keresztényt érint, és 2025-ben tovább súlyosbodott a folyamatban lévő fegyveres konfliktusok, az autoriter rendszerek és a vallási szélsőségesség következtében. Mindezek az adatok sajnálatos módon azt mutatják, hogy a vallásszabadságot számos összefüggésben inkább „kiváltságnak” vagy állami engedménynek tekintik, semmint alapvető emberi jognak.
E helyütt külön szeretnék megemlékezni a Bangladesben, a Száhel-övezetben és Nigériában elkövetett, vallási indíttatású erőszak számos áldozatáról, valamint a damaszkuszi Szent Illés plébánia ellen az elmúlt év júniusában végrehajtott súlyos terrorcselekmény áldozatairól; ugyanígy nem feledkezem meg a mozambiki Cabo Delgado térségében elkövetett dzsihadista erőszak áldozatairól sem.
Nem hagyható továbbá figyelmen kívül a keresztényekkel szembeni vallási diszkrimináció egy finomabb, de nem kevésbé valós formája sem, amely olyan országokban is terjed, ahol a keresztények számbeli többségben vannak – így Európában vagy az amerikai kontinensen –, és ahol olykor politikai vagy ideológiai indokokra hivatkozva korlátozzák őket az evangéliumi igazságok nyilvános hirdetésében, különösen akkor, amikor a leggyengébbek, a meg nem született gyermekek, a menekültek és a migránsok méltóságát védelmezik, illetve a család értékét mozdítják elő.
Nemzetközi kapcsolataiban és fellépéseiben a Szentszék következetesen kiáll minden ember elidegeníthetetlen méltóságának védelme mellett. Ennek fényében nem hagyható figyelmen kívül, hogy minden migráns személy, és mint ilyen, elidegeníthetetlen jogok birtokosa, amelyeket minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Nem minden migráció történik szabad választás alapján: sokan kényszerülnek menekülni erőszak, üldöztetés, fegyveres konfliktusok, sőt az éghajlatváltozás következményei miatt is, amint az Afrika és Ázsia számos térségében tapasztalható. Ebben az évben, amely egyben a Nemzetközi Migrációs Szervezet fennállásának 75. évfordulója is, megújítom a Szentszék azon reményét, hogy az államok által az illegalitás és az emberkereskedelem ellen hozott intézkedések ne váljanak ürüggyé a migránsok és menekültek méltóságának megsértésére.
Ugyanezek a megfontolások érvényesek a fogvatartottakra is, akiket soha nem lehet pusztán az általuk elkövetett bűncselekményekkel azonosítani. Ezen alkalommal szeretném kifejezni őszinte elismerésemet azon kormányok iránt, amelyek kedvezően válaszoltak tiszteletreméltó Elődöm felhívására, és a jubileumi év során irgalmassági gesztusokat tettek. Remélem továbbá, hogy a Jubileum szelleme tartós és strukturális módon inspirálja az igazságszolgáltatás működését: hogy a kiszabott büntetések arányosak legyenek az elkövetett bűncselekményekkel, hogy a fogvatartottak számára méltó életkörülményeket biztosítsanak, és mindenekelőtt, hogy határozott lépések történjenek a halálbüntetés eltörlése érdekében, amely olyan intézkedés, amely megsemmisíti a megbocsátás és a megújulás minden reményét. [9] Nem feledkezhetünk meg továbbá a politikai okokból fogva tartott számos személy szenvedéséről sem, akik sok államban vannak jelen.
A keresztény szemlélet szerint az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, aki – „szeretetből hívva őt a létbe – egyúttal a szeretetre is meghívta”. [10] Ez a hivatás kiváltságos és egyedülálló módon a családban bontakozik ki. Itt tanul meg az ember szeretni, és itt fejlődik ki benne az élet szolgálatára való készség, amely hozzájárul a társadalom fejlődéséhez és az Egyház küldetésének betöltéséhez.
Központi szerepe ellenére a család intézménye ma két súlyos kihívással néz szembe. Egyfelől a nemzetközi rendszerben egyre inkább megfigyelhető az a nyugtalanító tendencia, amely alábecsüli és figyelmen kívül hagyja alapvető társadalmi szerepét, ami fokozatos intézményi marginalizálódásához vezet. Másfelől nem hagyható figyelmen kívül a törékeny, széthullott és szenvedő családok növekvő és fájdalmas valósága sem, amelyeket belső nehézségek és súlyos jelenségek – köztük a családon belüli erőszak – terhelnek.
A szeretetre és az életre szóló hivatás, amely kiváltképpen a nő és a férfi közötti kizárólagos és felbonthatatlan egységben valósul meg, alapvető etikai követelményt támaszt: a családokat olyan helyzetbe kell hozni, hogy képesek legyenek befogadni és teljes felelősséggel gondoskodni a születő életről. Ez különösen sürgető azokban az országokban, amelyek drámai demográfiai hanyatlással szembesülnek. Az élet ugyanis felbecsülhetetlen ajándék, amely a kölcsönösségen és a szolgálaton alapuló kapcsolatrendszerben bontakozik ki.
E mély antropológiai és etikai látásmód fényében – amely az életet gondozandó ajándéknak, a családot pedig annak felelős őrzőjének tekinti – szükségessé válik azon gyakorlatok kategorikus elutasítása, amelyek tagadják vagy eszközzé alacsonyítják az élet eredetét és fejlődését. Ezek közé tartozik az abortusz, amely megszakítja a születő életet és megtagadja az élet ajándékának befogadását. Ezzel összefüggésben a Szentszék mély aggodalmát fejezi ki az olyan kezdeményezések miatt, amelyek a határokon átnyúló mobilitás finanszírozását célozzák az úgynevezett „biztonságos abortuszhoz való jog” érdekében, és sajnálatosnak tartja, hogy közpénzeket az élet kioltására fordítanak, ahelyett hogy az anyák és családok támogatását szolgálnák. Elsődleges célként továbbra is minden meg nem született gyermek védelmét és minden nő hatékony, konkrét támogatását kell szem előtt tartani, hogy képes legyen befogadni az életet.
Hasonlóképpen elutasítandó a béranyaság gyakorlata, amely a várandósságot alkuképes szolgáltatássá téve sérti a gyermek méltóságát – akit „termékké” fokoz le –, valamint az anya méltóságát is, akinek testét és nemzőképességét eszközzé teszi, és ezáltal súlyosan torzítja a család eredeti kapcsolati rendjét.
E megfontolások kiterjeszthetők a betegekre, az idősekre és a magányosokra is, akik olykor nehezen találnak értelmet életük folytatásához. A civil társadalomnak és az államoknak kötelességük konkrét válaszokat adni a törékeny élethelyzetekre, enyhítve az emberi szenvedést olyan eszközökkel, mint a palliatív ellátás, és valódi szolidaritáson alapuló politikákat előmozdítani, nem pedig az együttérzés illuzórikus formáit támogatni, mint amilyen az eutanázia.
Hasonló figyelem illeti a fiatalokat is, akik számos nehézséggel kénytelenek szembenézni, köztük a kábítószer-függőséggel. Közös és összehangolt erőfeszítésre van szükség e súlyos társadalmi csapás és az azt fenntartó kábítószer-kereskedelem felszámolásához, hogy világszerte fiatalok milliói ne váljanak a drogfogyasztás áldozataivá. Ezzel párhuzamosan elengedhetetlenek a hatékony rehabilitációs politikák, valamint az emberi fejlődésbe, az oktatásba és a munkahelyteremtésbe történő fokozott beruházások.
Mindezen kihívások fényében határozottan meg kell erősíteni, hogy az élethez való jog védelme minden más emberi jog nélkülözhetetlen alapja. Egy társadalom csak akkor tekinthető egészségesnek és előrehaladottnak, ha tiszteletben tartja az emberi élet szentségét, és aktívan törekszik annak előmozdítására.
Az itt kifejtett megfontolások arra utalnak, hogy a jelenlegi történelmi helyzetben az emberi jogok rendszerében egyfajta valódi „rövidzárlat” tapasztalható. A szólásszabadság, a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, sőt maga az élethez való jog is korlátozások alá esik más, úgynevezett új jogok nevében, aminek következtében az emberi jogok egész rendszere meggyengül, teret engedve az erőszaknak és az önkénynek. Mindez akkor következik be, amikor az egyes jogok önreferenciálissá válnak, és elszakadnak a valóságtól, a dolgok természetétől és az igazságtól.
Tisztelt Nagykövetek!
Ha Szent Ágoston hangsúlyozza is a mennyei város és a földi város együttélését az idők végezetéig, korunk mintha inkább arra hajlana, hogy megtagadja „az állampolgárság jogát” Isten városától. Úgy tűnik, mintha kizárólag a földi város létezne, saját határai közé zárva. A pusztán immanens javak keresése aláássa azt a „rendi nyugalmat”, [11] amely Ágoston szerint a béke lényegét alkotja, s amely egyaránt érinti a társadalmakat, a nemzeteket és magát az emberi lelket, valamint nélkülözhetetlen minden polgári együttéléshez. Transzcendens és objektív alap hiányában az önszeretet válik uralkodóvá, egészen az Isten iránti közömbösségig, amely a földi várost kormányozza. [12] Amint azonban Ágoston megjegyzi: „nagy az értelem nélküli gőg azokban, akik a jelen életben jelölik ki a jó végső célját, és azt gondolják, hogy önmaguk által tehetik boldoggá magukat”. [13]
A gőg elhomályosítja magát a valóságot és a felebarát iránti empátiát is. Nem véletlen, hogy minden konfliktus gyökerében mindig jelen van az önhittség. Amint arra a Béke Világnapjára írt üzenetemben is emlékeztettem: „ilyenkor elveszik a realizmus, és teret nyer a világ részleges és torz ábrázolása, a sötétség és a félelem jegyében”, [14] megnyitva az utat a szembenállás logikája előtt, amely minden háború előszobája.
Ezt számos helyzetben tapasztaljuk, mindenekelőtt az Ukrajnában elhúzódó háborúban, amely mérhetetlen szenvedést ró a polgári lakosságra. E drámai körülmények között a Szentszék határozottan megerősíti az azonnali tűzszünet és egy olyan párbeszéd sürgősségét, amelyet a békéhez vezető utak őszinte keresése vezérel. A nemzetközi közösséghez fordulva nyomatékosan kérem, hogy ne lankadjon az igazságos és tartós megoldások iránti elkötelezettség, a legsebezhetőbbek védelme és az érintett népek reményének helyreállítása érdekében, megújítva a Szentszék teljes készségét arra, hogy kísérjen minden olyan kezdeményezést, amely a békét és az egyetértést szolgálja.
Hasonlóképpen tapasztaljuk mindezt a Szentföldön is, ahol az októberben bejelentett tűzszünet ellenére a polgári lakosság továbbra is súlyos humanitárius válságtól szenved, amely újabb terheket ró az eddig elszenvedett megpróbáltatásokra. A Szentszék különös figyelemmel kísér minden olyan diplomáciai kezdeményezést, amely biztosítani kívánja a Gázai övezet palesztinjai számára – valamint az egész palesztin nép és az egész izraeli nép számára – a saját földjükön megvalósuló, tartós béke és igazságosság jövőjét. Különösen hangsúlyozandó, hogy a kétállami megoldás továbbra is az az intézményi perspektíva, amely választ ad mindkét nép jogos törekvéseire, miközben sajnálatos módon növekszik az erőszak Ciszjordániában, amelynek elszenvedői a palesztin polgári lakosok, akiknek joguk van ahhoz, hogy saját földjükön békében éljenek.
Komoly aggodalomra ad okot továbbá a feszültségek kiéleződése a Karib-térségben és az amerikai csendes-óceáni partvidék mentén. Ismételten sürgető felhívást intézek a jelenlegi helyzet békés, politikai megoldásának keresésére, amely a népek közös javát tartja szem előtt, nem pedig részérdekek védelmét.
Ez különösen érvényes Venezuelára a közelmúlt fejleményeit követően. Ezzel kapcsolatban megújítom felhívásomat a venezuelai nép akaratának tiszteletben tartására, valamint arra, hogy mindenki kötelezze el magát az emberi és polgári jogok védelme, illetve a stabilitás és az egyetértés jövőjének építése mellett. E törekvéshez ihletet nyújthat Venezuela két fia, José Gregorio Hernández és Carmen Rendiles nővér példája, akiket tavaly októberben volt örömöm szentté avatni, hogy az igazságosságra, az igazságra, a szabadságra és a testvériségre épülő társadalmat lehessen építeni, és így kilábalni az országot hosszú évek óta sújtó súlyos válságból.
Számos további válság is árnyékolja a globális helyzetképet. Mindenekelőtt Haiti drámai állapotára gondolok, amelyet a legkülönfélébb erőszakformák jellemeznek, az emberkereskedelemtől a kényszerű száműzetéseken át az emberrablásokig. E tekintetben reményemet fejezem ki, hogy a nemzetközi közösség szükséges és kézzelfogható támogatásával az ország mielőbb megteheti a demokratikus rend helyreállításához, az erőszak megszüntetéséhez, valamint a megbékélés és a béke eléréséhez vezető lépéseket.
Nem feledkezhetünk meg az afrikai Nagy-tavak térségéről sem, amelyet évtizedek óta súlyos erőszak sújt, számtalan áldozatot követelve. Bátorítom az érintett feleket, hogy keressenek végleges, igazságos és tartós megoldást e túl hosszú ideje elhúzódó konfliktus lezárására. Ugyanígy gondolok Szudán helyzetére, amely mára kiterjedt csatatérré vált, valamint Dél-Szudánra, a nemzetek családjának legfiatalabb államára, ahol a tizenöt évvel ezelőtti népszavazást követően továbbra is fennáll a politikai instabilitás.
Nem mulaszthatjuk el megemlíteni a Kelet-Ázsiában tapasztalható feszültségek erősödésének jeleit sem, és reményünket fejezzük ki, hogy minden érintett fél békés és párbeszédre épülő megközelítést alkalmaz a vitás kérdések kezelésében, amelyek potenciális konfliktusforrást jelentenek.
Különös figyelemmel fordulok a Mianmart sújtó súlyos humanitárius és biztonsági válság felé, amelyet a tavaly márciusi pusztító földrengés tovább súlyosbított. Megújult nyomatékkal kérem, hogy bátran válasszák a béke és az inkluzív párbeszéd útját, biztosítva mindenki számára a humanitárius segítséghez való igazságos és időben történő hozzáférést. A demokratikus folyamatok csak akkor hitelesek, ha együtt járnak a közjó követésére irányuló politikai akarattal, a társadalmi kohézió erősítésével és minden ember teljes körű fejlődésének előmozdításával.
E forgatókönyvek sokaságában – amint maga Ágoston is megállapítja – újra és újra az a meggyőződés kerül előtérbe, hogy a béke kizárólag erővel és az elrettentés hatása alatt érhető el. A háború megelégszik a pusztítással; a béke viszont folyamatos, türelmes építőmunkát és állandó éberséget kíván. Ez az erőfeszítés mindenkit megszólít, kezdve azokat az országokat, amelyek nukleáris arzenállal rendelkeznek. Különösen gondolok a New START-szerződés jövő februárban esedékes lejáratára és annak megfelelő folytatására. Valós veszély, hogy ehelyett az egyre kifinomultabb új fegyverek előállításának versenyébe sodródunk, akár a mesterséges intelligencia bevonásával is. Ez utóbbi olyan eszköz, amely megfelelő és etikus irányítást igényel, valamint olyan szabályozási kereteket, amelyek középpontjában az emberi szabadság védelme és a felelősségvállalás áll.
Tisztelt Nagykövetek!
Annak ellenére, hogy a szemünk előtt kibontakozó kép drámai, a béke továbbra is nehezen elérhető, ám lehetséges jó. Amint Ágoston emlékeztet bennünket, „a béke a mi javunk végcélja” [15], hiszen ez Isten városának sajátos célja, amelyre – sokszor tudattalanul is – törekszünk, s amelynek előízét már a földi városban is megízlelhetjük. Földi zarándokutunk idején a béke alázatot és bátorságot kíván: az igazság alázatát és a megbocsátás bátorságát. A keresztény életben mindezt a karácsony jeleníti meg, amikor az Igazság, Isten örök Igéje alázatos testté lesz, valamint a húsvét, amikor az igaz, akit elítéltek, megbocsát üldözőinek, és feltámadt életét ajándékozza nekik.
Ha közelebbről szemléljük, korunkban sem hiányoznak a bátor remény jelei, amelyeket állandóan támogatni és erősíteni kell. Gondolok például a Daytoni Megállapodásokra, amelyek harminc évvel ezelőtt véget vetettek a véres bosznia-hercegovinai háborúnak, és amelyek – a nehézségek és feszültségek ellenére – megnyitották egy virágzóbb és harmonikusabb jövő lehetőségét. Gondolok továbbá az Örményország és Azerbajdzsán között tavaly augusztusban aláírt közös békenyilatkozatra, amely remélhetőleg egy igazságos és tartós béke útját készíti elő a Dél-Kaukázusban, a még nyitott kérdések mindkét fél számára elfogadható rendezésével. Hasonlóképpen gondolok a vietnámi hatóságok elmúlt években tanúsított elkötelezettségére is, amely a Szentszékkel való kapcsolatok javítását, valamint az Egyház működési feltételeinek előmozdítását szolgálja az országban. Mindezek a béke csírái, amelyeket gondosan ápolni kell.
A jövő októberben emlékezünk meg Assisi Szent Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulójáról, aki a béke és a párbeszéd embere volt, s akit azok is egyetemesen elismernek, akik nem tartoznak a Katolikus Egyházhoz. Élete azért ragyogó, mert az igazság bátorsága és annak tudata hatotta át, hogy a békés világ egy alázatos, a mennyei város felé irányuló szívből épül. Ilyen alázatos, békét építő szívet kívánok mindannyiunknak és országaink minden lakójának az új esztendő kezdetén.
Köszönöm.
[1] XVI. Benedek pápa, Katekézis (2008. február 20.). [2] uo. [3] vö. Ferenc pápa, Beszéd az Olasz Egyház V. Nemzeti Kongresszusán, Firenze (2015. november 10.). [4] Szent VI. Pál pápa, Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 76: AAS 59 (1967), 294–295. [5] Szent Ágoston, De civitate Dei, XIX, 12, 1. [6] Szent Ágoston, De civitate Dei, XIX, 7.
[7] XVI. Benedek pápa, Beszéd a Diplomáciai Testület újévi jókívánságainak átadása alkalmából (2012. január 9.).
[8] Katekézis (2025. október 29.). [9] vö. Ferenc pápa, a 2025. évi rendes szentév meghirdetésére kiadott bulla, Spes non confundit (2024. május 9.), 10: AAS 116 (2024), 654–655. [10] Szent II. János Pál pápa, Familiaris consortio apostoli buzdítás (1981. november 22.), 11: AAS 74 (1982), 91. [11] vö. Szent Ágoston, De civitate Dei, XIX, 13. [12] uo., XIV, 28. [13] uo., XIX, 4, 4. [14] Üzenet a Béke 59. Világnapjára (2025. december 8.). [15] Szent Ágoston, De civitate Dei, XIX, 11.