Az alábbiakban közöljük azokat a – előre meg nem írt – szavakat, amelyeket XIV. Leó pápa tegnap, a rendkívüli konzisztórium első ülésszakának végén (2026. január 7-én) intézett a Bíborosi Kollégiumhoz.
Ismét jó estét kívánok, és szívből köszönöm mindazt a munkát, amely már ezen az első ülésszakon elhangzott és megvalósult.
Szeretném azzal kezdeni, hogy megismétlem az egyik titkár – az elsőként felszólaló – szavait, aki arra utalt, hogy az út maga legalább olyan fontos, mint az asztalnál végzett munka lezárása. Ebből kiindulva szeretnék mindenekelőtt köszönetet mondani azért, hogy itt vannak. Úgy gondolom, rendkívül fontos mindannyiótok részvétele ebben a tapasztalatban, mint az Egyház Bíborosi Kollégiuma. Ez ugyanis nem csupán nekünk szól – sőt, nem is értünk van –, hanem az Egyház és a világ számára is tanúságot tesz arról az akaratról és vágyról, amely felismeri az együttlét értékét: hogy vállaljuk az utazás áldozatát – egyesek számára igen hosszú utat –, hogy együtt legyünk, és együtt keressük mindazt, amit a Szentlélek az Egyház számára ma és holnap akar. Ezért valóban fontosnak tartom ezt az időt: még ha nagyon rövid is, számomra rendkívül jelentős, mert érzem és tapasztalom, hogy számíthatok rátok. Ti vagytok azok, akik erre a küldetésre meghívtátok ezt a szolgát. Ezért szeretném hangsúlyozni: fontos, hogy együtt dolgozzunk, együtt különböztessünk meg, és együtt keressük azt, amit a Lélek kér tőlünk.
Ha megengedik, megismétlek néhány szót a tegnapi, vízkereszt ünnepén mondott homíliámból. Sokan jelen voltak Önök közül, de mégis újra felidézem: „Tegyük fel magunknak a kérdést: van-e élet Egyházunkban?” Meggyőződésem, hogy igen, kétségtelenül. Ezekben a hónapokban – még ha korábban nem is éltem volna át – számtalan szép tapasztalatot szereztem az Egyház életéről. A kérdés azonban továbbra is ott áll: van-e élet Egyházunkban? „Van-e helye annak, ami születik? Szeretjük és hirdetjük-e azt az Istent, aki újra útnak indít?” Nem zárkózhatunk be, és nem mondhatjuk: „Minden már megvan, minden befejeződött, tegyünk úgy, ahogyan mindig tettük.” Valóban úton vagyunk, és ezeknek a napoknak a munkája során együtt haladunk ezen az úton.
„A történetben Heródes félti trónját; nyugtalanná válik attól, amit úgy érez, hogy nem tud ellenőrzése alatt tartani, megpróbálja kihasználni a napkeleti bölcsek vágyát, és saját hasznára fordítani keresésüket.” Heródes „kész hazudni, mindenre hajlandó. A félelem ugyanis elvakít. Az evangélium öröme ezzel szemben felszabadít. Óvatossá tesz, igen, de ugyanakkor bátorrá, figyelmessé és kreatívvá is; olyan utakat javasol, amelyek eltérnek a már bejárttól.” Ez a találkozó számomra egyike azoknak a sokféle alkalmaknak, amelyekben valóban megtapasztalhatjuk az Egyház újdonságát. A Szentlélek él, és jelen van közöttünk. Milyen szép együtt lenni a bárkában! Az a kép, amelyet Radcliffe bíboros ma délutáni elmélkedésében elénk állított, mintha ezt mondaná: maradjunk együtt. Lehetnek dolgok, amelyek félelmet keltenek bennünk; ott a kérdés: merre tartunk, mi lesz a végünk? De ha bizalmunkat az Úrba és az ő jelenlétébe vetjük, akkor sok mindenre képesek vagyunk.
Köszönöm a meghozott döntéseket. Úgy gondolom, eléggé világos, hogy az egyes asztaloknál a választások nagy többséggel születtek meg. A többi hozzászólásból pedig az is egyértelműen kirajzolódik számomra, hogy nem lehet egyes témákat elszakítani a többitől. Sok mindent együtt kell szemlélnünk. Ugyanakkor olyan Egyház szeretnénk lenni, amely nem csupán önmagára tekint, hanem missziós Egyház, amely másokra, a távolabbi horizontokra irányítja tekintetét. Az Egyház létjogosultsága nem a bíborosokért, nem a püspökökért, nem a papságért van. Az Egyház létjogosultsága az evangélium hirdetése. Ezért ez a két téma: a szinódus és a szinodalitás, mint annak kifejezése, hogyan lehetünk missziós Egyház a mai világban; valamint az Evangelii gaudium, vagyis a kerygma, az evangélium hirdetése Krisztussal a középpontban. Ez a mi küldetésünk.
Ezért még egyszer köszönöm. Mindez segíteni fog bennünket abban, hogy megszervezzük a holnapi nap két ülésszakának munkáját. A többi téma sem vész el: vannak még nagyon konkrét és sajátos kérdések, amelyeket meg kell vizsgálnunk. Remélem, hogy mindannyian valóban szabadnak érzitek majd magatokat arra, hogy velem vagy másokkal kapcsolatba lépjetek, és hogy folytassuk ezt a párbeszéd- és megkülönböztetési folyamatot.
Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm ezt a szolgálatot. Nem tudom, túlléptem-e a három percet – a moderátor igen elnéző volt! Szép estét kívánok, és holnap reggel találkozunk.
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
