1. A jövőt teremtő hűség az, amire a presbiterek ma is meghívást kapnak, annak tudatában, hogy az apostoli küldetésben való kitartás lehetőséget ad számunkra a szolgálat jövőjének átgondolására, és arra is, hogy másokban felébresszük a papi hivatás örömét. A II. Vatikáni Zsinat 60. évfordulója, amely erre a jubileumi évre esik, alkalmat kínál arra, hogy újra szemléljük e termékeny hűség ajándékát, felidézve az Optatam totius és a Presbyterorum Ordinis dekrétumok tanítását, amelyeket 1965. október 28-án, illetve december 7-én hirdettek ki. E két szöveg az Egyház egyetlen lélegzetvételéből született: abból az önazonosságból, amely szerint az Egyház minden nép számára az egység jele és eszköze kíván lenni, és abból a készségből, amellyel megújulásra hívja önmagát, tudva, hogy „az egész Egyház kívánt megújulása nagyrészt a Krisztus Lelke által áthatott papi szolgálattól függ”. [1]

2. Nem egy pusztán „papíron” ünnepelt évfordulóról van szó! Mindkét dokumentum szilárdan az Egyháznak mint a történelemben zarándokló Isten népének felfogására épül, és mérföldkövet jelent a lelkipásztori szolgálat természetéről és küldetéséről, valamint az arra való felkészítésről szóló reflexióban. Időtálló frissességük és aktualitásuk miatt ezért buzdítok arra, hogy továbbra is olvassák és tanulmányozzák e szövegeket a keresztény közösségekben, különösen a szemináriumokban és mindazokban a környezetekben, ahol a felszentelt szolgálatra való felkészítés és képzés zajlik.

3. Az Optatam totius és a Presbyterorum Ordinis dekrétumok, amelyek szervesen illeszkednek az Egyház tanítóhagyományába az egyházi rend szentségéről, a zsinati atyák figyelmét a szolgálati papság teológiai értelmezésére irányították, és kifejezték a zsinat különleges gondoskodását a papok iránt. Céljuk az volt, hogy megteremtsék azokat az alapfeltételeket, amelyek lehetővé teszik a presbiterek jövő nemzedékeinek képzését a Zsinat által ösztönzött megújulás szellemében, miközben szilárdan megőrzik a szolgálati identitást, ugyanakkor új távlatokat nyitnak, amelyek a korábbi reflexiót egy egészséges tanbeli fejlődés jegyében gazdagítják. [2] Ezért szükséges, hogy e dokumentumokat élő emlékezetként őrizzük, válaszolva arra a felhívásra, amelyet az egész Egyházhoz intéznek: hogy napról napra megújítsuk a papi szolgálatot, erőt merítve annak gyökeréből, amely Krisztus és az Egyház köteléke, s hogy minden hívővel együtt és az ő szolgálatukban Krisztus Szíve szerint missziós tanítványok legyünk.

4. Ugyanakkor a Zsinat óta eltelt hat évtized során az emberiség olyan változásokat élt és él át, amelyek szükségessé teszik a megtett út folyamatos felülvizsgálatát és a zsinati tanítás következetes időszerűsítését. Ezzel párhuzamosan az Egyházat a Szentlélek arra vezette, hogy továbbfejlessze a Zsinat tanítását saját közösségi természetéről, a szinodális és missziós forma szerint. [3] E szándéktól vezérelve intézem ezt az apostoli levelet Isten egész népéhez, hogy együtt gondoljuk újra a felszentelt szolgálat identitását és feladatát annak fényében, amit az Úr ma kér Egyházától, folytatva a II. Vatikáni Zsinat nagy aggiornamento művét. Azt javaslom, hogy mindezt a hűség szemszögéből tegyük, amely egyszerre Isten kegyelmi ajándéka és a megtérés állandó útja, hogy örömmel feleljünk meg az Úr Jézus hívásának. Mindezek elé szeretném helyezni hálámat a papok tanúságtételéért és odaadásáért, akik a világ minden részén életüket adják, ünneplik Krisztus áldozatát az Eucharisztiában, hirdetik az Igét, feloldozzák a bűnöket, és nap mint nap nagylelkűen szolgálják testvéreiket, erősítve a közösséget és az egységet, különös gondot fordítva azokra, akik a leginkább szenvednek és szükséget szenvednek.

Hűség és szolgálat

5. Az Egyházban minden hivatás a Krisztussal való személyes találkozásból születik, „aki új horizontot és ezzel együtt döntő irányt ad az életnek”.[4] Minden elköteleződés, minden jó személyes törekvés és minden szolgálat előtt ott áll a Mester hívó szava: „Jöjjetek utánam” (Mk 1,17). Az élet Ura ismer bennünket, és szeretetének tekintetével megvilágítja szívünket (vö. Mk 10,21). Nem pusztán egy belső hangról van szó, hanem egy lelki indításról, amely gyakran az Úr más tanítványainak példáján keresztül ér el hozzánk, és egy bátor életdöntésben ölt testet. A hivatáshoz való hűség — különösen a próbatételek és kísértések idején — akkor erősödik meg, ha nem feledkezünk meg erről a hangról, ha képesek vagyunk szenvedéllyel felidézni az Úr szavának hangzását, aki szeret bennünket, kiválaszt és meghív, s ha igénybe vesszük azok nélkülözhetetlen kísérését is, akik jártasak a Lélek életében. E Szó visszhangja az idők folyamán a Krisztussal való belső egység alapelvévé válik, amely az apostoli életben alapvető és megkerülhetetlen.

6. A felszentelt szolgálatra szóló meghívás Isten szabad és ingyenes ajándéka. A hivatás ugyanis nem az Úr részéről gyakorolt kényszert jelent, hanem az üdvösség és a szabadság tervének szeretetteljes felkínálását saját életünk számára, amelyet akkor fogadunk el, amikor Isten kegyelmével felismerjük, hogy életünk középpontjában Jézus Krisztus, az Úr áll. Ekkor a felszentelt szolgálatra szóló hivatás önátadássá érik Istennek, és ezáltal az ő szent népének. Az egész Egyház imádkozik ezért az ajándékért és örömmel ad érte hálát, reménységgel és hálaadással eltelt szívvel, amint XVI. Benedek pápa a papi év lezárásakor kifejezte: „Fel akartuk ébreszteni az örömöt amiatt, hogy Isten ilyen közel van hozzánk, valamint a hálát azért, hogy ránk bízza magát a mi gyengeségünkben; hogy napról napra vezet és megtart bennünket. Ugyanakkor ismét meg akartuk mutatni a fiataloknak, hogy ez a hivatás, ez az Istennel és Istenért végzett szolgálatközösség létezik — sőt, hogy Isten várja a mi »igenünket«.”[5]

7. Minden hivatás az Atya ajándéka, amelyet a hűség és az állandó megtérés dinamikájában kell őriznünk. A hivatás iránti engedelmesség nap mint nap épül Isten Igéjének hallgatása, a szentségek ünneplése — különösen az eucharisztikus áldozatban —, az evangelizáció, a legkisebbekhez való közelség és a presbiteri testvériség által, az imádságból merítve, mint az Úrral való találkozás kiváltságos helyéből. A pap minden nap mintegy visszatér a Galileai-tóhoz — oda, ahol Jézus megkérdezte Pétert: „Szeretsz engem?” (Jn 21,15) —, hogy megújítsa saját „igenjét”.[6] Ebben az értelemben érthető, amit az Optatam totius a papi képzéssel kapcsolatban hangsúlyoz, amikor kívánatosnak tartja, hogy az ne álljon meg a szemináriumi időszaknál (vö. 22), hanem megnyissa az utat a folyamatos, állandó képzés előtt, amely az emberi, lelki, értelmi és pasztorális megújulás állandó dinamizmusát hordozza.

8. Ezért minden presbiter hivatása, hogy gondosan ápolja saját képzését, hogy élőn tartsa azt az ajándékot, amelyet az egyházi rend szentségében kapott Istentől (vö. 2Tim 1,6). A hivatáshoz való hűség tehát nem mozdulatlanság vagy bezárkózás, hanem a mindennapi megtérés útja, amely megerősíti és érleli a kapott hivatást. E szemléletben indokolt olyan kezdeményezések előmozdítása, mint a papok állandó képzéséről szóló találkozó, amelyet 2024. február 6–10. között tartottak a Vatikánban, és amelyen nyolcvan nemzet több mint nyolcszáz, az állandó képzésért felelős résztvevője vett részt. Az állandó képzés ugyanis — még az értelmi erőfeszítésnél és a pasztorális megújulásnál is inkább — a saját hivatás élő emlékezete és annak folyamatos aktualizálása egy közösen járt úton.

9. A meghívás pillanatától és az első képzési időszaktól kezdve az út szépségét és állandóságát a sequela Christi, Krisztus követése őrzi. Minden pásztornak ugyanis — még mielőtt a nyáj vezetésének szentelné magát — állandóan emlékeznie kell arra, hogy ő maga is a Mester tanítványa, testvéreivel együtt, mert „az egész élet folyamán mindig »tanítványok« maradunk, azzal az állandó vággyal, hogy Krisztushoz hasonuljunk”.[7] Egyedül ez az engedelmes követésből és hűséges tanítványságból fakadó kapcsolat képes arra, hogy az értelmet és a szívet a helyes irányban tartsa, az élet által hozott megrázkódtatások ellenére is.

10. Az elmúlt évtizedekben az Egyház iránti bizalom válsága, amelyet a klérus egyes tagjai által elkövetett visszaélések idéztek elő — s amelyek szégyennel töltenek el bennünket és alázatra hívnak —, még inkább tudatosította bennünk egy átfogó, integrált képzés sürgető szükségességét. Olyan képzésre van szükség, amely biztosítja a papságra készülők emberi növekedését és érettségét, egyben pedig gazdag és szilárd lelki életre vezeti őket.

11. A képzés kérdése központi jelentőségű annak a jelenségnek a kezelésében is, amikor egyesek néhány év, sőt akár évtizedek után elhagyják a szolgálatot. Ez a fájdalmas valóság nem értelmezhető pusztán jogi kategóriák mentén, hanem figyelmes és együttérző tekintettel kell szemlélnünk e testvérek személyes történetét és azokat a sokrétű okokat, amelyek ilyen döntéshez vezethették őket. A megfelelő válasz mindenekelőtt a képzés iránti megújult elköteleződés, amelynek célja „az Úrral való bensőséges kapcsolat útja, amely az egész embert — szívet, értelmet és szabadságot — magába foglalja, és a Jó Pásztor képmására formálja”.[8]

12. Következésképpen „a szemináriumnak — bármilyen formában is valósuljon meg — az érzelmek iskolájának kell lennie […]; meg kell tanulnunk szeretni, és úgy szeretni, ahogyan Jézus szeretett”. Ezért a szeminaristákat belső munkára hívom motivációik terén, amely az élet minden dimenzióját érinti: „Valójában nincs bennetek semmi, amit ki kellene vetni, hanem mindent magatokévá kell tennetek és át kell alakítanotok a búzaszem logikája szerint, hogy boldog emberekké és boldog papokká váljatok, »hidakká«, nem pedig akadályokká Krisztussal való találkozásban mindazok számára, akik közeletekbe kerülnek”.[9] Csak az emberileg érett és lelkileg szilárd presbiterek és megszentelt személyek — akikben az emberi és a lelki dimenzió harmonikusan integrálódik, és akik ezért képesek hiteles kapcsolatokra mindenkivel — tudják vállalni a cölibátus kötelezettségét, és a Feltámadott evangéliumát hitelesen hirdetni.

13. A hivatást tehát őrizni és növekedésre segíteni kell a megtérés és a megújuló hűség állandó útján. Ez az út soha nem pusztán egyéni, hanem kölcsönös felelősségvállalásra kötelez bennünket egymás iránt. Ez a dinamika újra és újra a kegyelem műve, amely átöleli törékeny emberségünket, és meggyógyítja azt a nárcizmus és az önközpontúság sebeitől. Hittel, reménnyel és szeretettel vagyunk meghívva arra, hogy nap mint nap vállaljuk a Krisztus-követést, teljes bizalmunkat az Úrba helyezve. A közösség, a szinodalitás és a misszió ugyanis nem valósulhat meg, ha a papok szívében az önreferencialitás kísértése nem adja át a helyét a meghallgatás és a szolgálat logikájának. Amint XVI. Benedek hangsúlyozta: „a pap Krisztus szolgája abban az értelemben, hogy létezése — ontológiailag Krisztushoz formálva — lényegében kapcsolati jellegű: Krisztusban, Krisztusért és Krisztussal együtt áll az emberek szolgálatában. Éppen azért, mert Krisztushoz tartozik, a presbiter radikálisan az emberek szolgálatára rendeltetett: üdvösségük, boldogságuk, hiteles felszabadulásuk szolgája, aki Krisztus akaratának fokozatos elsajátításában, az imádságban, a vele való „szív a szívhez” együttlétben érlelődik”.[10]

Hűség és testvériség

14. A II. Vatikáni Zsinat a presbiterek sajátos szolgálatát az összes megkeresztelt egyenlő méltóságának és testvériségének összefüggésébe helyezte, amint azt a Presbyterorum Ordinis dekrétum világosan tanúsítja: „Az Újszövetség papjai, bár az egyházi rend szentsége alapján betöltik az atyai és tanítói szolgálat magasztos és elengedhetetlen feladatát Isten népében és Isten népéért, mégis az Úr tanítványai a többi hívővel együtt, akiket Isten kegyelme az ő országában való részesedésre hívott el. Mindazok között, akik a keresztség vize által újjászülettek, a presbiterek testvérek, Krisztus ugyanazon és egyetlen testének tagjai, amelynek építése mindnyájunk feladata.”[11] Ezen alapvető testvériségen belül — amely a keresztségben gyökerezik és Isten egész népét egyesíti — a Zsinat kiemeli a felszentelt szolgák közötti sajátos testvéri köteléket, amely magában az egyházi rend szentségében alapozódik meg: „Valamennyi presbiter, akik a felszentelés által a presbiteri rend tagjaivá lettek, bensőséges szentségi testvériség köti össze egymással; különösen pedig egyetlen presbitériumot alkotnak abban az egyházmegyében, amelynek szolgálatára saját püspökük vezetése alatt állnak. […] Ennek következtében mindegyiküket apostoli szeretet, szolgálat és testvériség sajátos kötelékei fűzik a presbitérium többi tagjához.”[12] A presbiteri testvériség tehát — még mielőtt megvalósítandó feladat lenne — a felszentelés kegyelmében gyökerező ajándék. El kell ismernünk, hogy ez az ajándék megelőz bennünket: nem pusztán jó szándék és közös erőfeszítés eredménye, hanem a kegyelem ajándéka, amely a püspök szolgálatában való részesedés által valósul meg, vele és a paptestvérekkel való közösségben.

15. Éppen ezért a presbiterek arra kaptak meghívást, hogy megfeleljenek a testvériség kegyelmének, és életükkel kifejezésre juttassák, illetve megerősítsék mindazt, amit közöttük nemcsak a keresztség kegyelme, hanem az egyházi rend szentsége is megalapoz. A közösséghez való hűség mindenekelőtt az individualizmus kísértésének legyőzését jelenti, amely összeegyeztethetetlen az Egyház egészét érintő missziós és evangelizáló küldetéssel. Nem véletlen, hogy a II. Vatikáni Zsinat szinte mindig többes számban beszél a presbiterekről: nincs olyan pásztor, aki önmagában állna! Maga az Úr is „tizenkettőt választott, akiket apostoloknak nevezett, hogy vele legyenek” (Mk 3,14): ez világossá teszi, hogy nem létezhet olyan szolgálat, amely elszakad Jézus Krisztussal és az ő testével, az Egyházzal való közösségtől. A felszentelt szolgálat e kapcsolati és közösségi dimenzióját egyre láthatóbbá tenni — annak tudatában, hogy az Egyház egysége „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből” fakad[13] — a jövő egyik alapvető kihívása, különösen egy háborúk, megosztottság és viszályok által sebzett világban.

16. A presbiteri testvériséget ezért a felszentelt szolgák identitásának konstitutív elemeként kell szemlélnünk,[14] nem pusztán eszményként vagy jelszóként, hanem olyan valóságként, amely mellett megújult erővel kell elköteleződnünk. E téren sok minden megvalósult a Presbyterorum Ordinis útmutatásainak alkalmazásával (vö. 8. pont), ugyanakkor még sok a tennivaló — kezdve például a szegényebb plébániákon szolgálók és a jómódúbb közösségekben működők közötti anyagi kiegyenlítéssel. Azt is el kell ismerni, hogy számos országban és egyházmegyében mindmáig nem biztosított megfelelően a betegséggel és az időskorral kapcsolatos gondoskodás. Az egymás iránti törődés — különösen a magányosabb, elszigeteltebb, valamint a beteg és idős paptestvérek iránt — nem tekinthető kevésbé fontosnak, mint a ránk bízott nép pásztorolása. Ez azon alapvető követelések egyike, amelyeket a papoknak ajánlottam legutóbbi jubileumuk alkalmával: „Mert miként lehetnénk mi, szolgálattevők, élő közösségek építői, ha nem uralkodna közöttünk mindenekelőtt a tényleges és őszinte testvériség?”[15]

17. Számos – különösen nyugati – környezetben a presbiterek élete új kihívásokkal szembesül, amelyek a mai mobilitáshoz és a társadalmi szövet töredezettségéhez kapcsolódnak. Ennek következtében a papok már nem egy olyan összetartó és hívő közegbe ágyazódnak, amely a korábbi időkben hordozta és támogatta szolgálatukat. Így fokozottabban ki vannak téve a magány sodrásának, amely elfojtja az apostoli lendületet, és szomorú önmagába forduláshoz vezethet. Éppen ezért – elődeim útmutatásait követve [16] – kívánatosnak tartom, hogy minden helyi Egyházban megújult elköteleződés szülessen a közös élet lehetséges formáinak támogatására és előmozdítására, hogy „a presbiterek kölcsönösen segítsék egymást a lelki és szellemi élet ápolásában, hatékonyabban működjenek együtt a szolgálatban, és adott esetben elkerüljék a magány veszélyeit” [17].

18. Ugyanakkor emlékeznünk kell arra, hogy a presbiteri közösség soha nem jelentheti az egyének, a karizmák és a talentumok elsimítását, amelyeket az Úr mindegyikük életébe bőségesen kiárasztott. Fontos, hogy az egyházmegyei presbitériumokban – a püspök megkülönböztető szolgálatának köszönhetően – megtalálható legyen az egyensúly e kegyelmi ajándékok megbecsülése és a közösség őrzése között. A szinodalitás iskolája – ebben a távlatban – segítséget nyújthat mindannyiunknak abban, hogy belsőleg megérleljük a különböző karizmák elfogadását egy olyan szintézisben, amely megszilárdítja a presbitérium közösségét, hűségesen az evangéliumhoz és az Egyház tanításához. A nagy törékenység idején minden felszentelt szolgálattevő arra kap meghívást, hogy a lényeghez visszatérve, az emberekhez közel lépve élje meg a közösséget, és így őrizze a reményt, amely az alázatos és konkrét szolgálatban ölt testet. E látóhatáron belül különösen az állandó diakónus szolgálata – aki Krisztushoz, a Szolgához van hasonlóvá formálva – élő jele annak a szeretetnek, amely nem marad a felszínen, hanem lehajol, meghallgat és önmagát ajándékozza. A papok és diakónusok együttműködésére épülő Egyház szépsége, amelyet az evangélium iránti közös szenvedély és a szegények iránti figyelem hat át, a közösség ragyogó tanúságtétele. Jézus szava szerint (vö. Jn 13,34–35) ebből az egységből – amely a kölcsönös szeretetben gyökerezik – merít hitelességet és erőt a keresztény igehirdetés. Ezért a diakónusi szolgálat, különösen amikor a saját családdal való közösségben élik meg, olyan ajándék, amelyet meg kell ismerni, értékelni és támogatni kell. A szeretetszolgálatra szentelt férfiak diszkrét, mégis nélkülözhetetlen szolgálata arra emlékeztet bennünket, hogy a küldetés nem nagy gesztusokban teljesedik be, hanem az Ország iránti szenvedélyben és az evangéliumhoz való mindennapi hűségben megélt egység által.

19. A közösséghez való hűség beszédes és örömteli ikonja kétségkívül az, amelyet Antiochiai Szent Ignác mutat fel az efezusiakhoz írt levelében: „Illő, hogy a püspök gondolkodásával összhangban fussatok, amint ezt már most is teszitek. A ti presbitériumotok ugyanis, amely méltó az emlékezetre és méltó Istenhez, tökéletes egységben van a püspökkel, miként a húrok a citerával. Ezért egyetértésetekben és összhangzó szeretetetekben Jézus Krisztus zeng. […] Előnyös tehát, hogy feddhetetlen egységben legyetek, hogy mindenkor részesedjetek Istenből” [18].

Hűség és szinodalitás

20. Egy olyan ponthoz érkezem, amely különösen közel áll a szívemhez. A papok identitásáról szólva a Presbyterorum Ordinis dekrétum mindenekelőtt a papság és Jézus Krisztus küldetése közötti kapcsolatot emeli ki (vö. 2. pont), majd három alapvető koordinátát jelöl meg: a püspökkel való kapcsolatot, aki a presbiterekben „szükséges munkatársakat és tanácsadókat” talál, s akikkel testvéri és baráti kapcsolatot ápol (vö. 7. pont); a szentségi közösséget és testvériséget a többi presbiterrel, hogy együtt járuljanak hozzá „egy és ugyanazon műhöz”, és „egyetlen szolgálatot” végezzenek, mindannyian „ugyanazon ügyért” munkálkodva, még ha különböző feladatokat látnak is el (8. pont); valamint a laikus hívekkel való kapcsolatot, akiknek körében a presbiterek – sajátos szolgálatukkal – testvérek a testvérek között, osztozva azonos keresztségi méltóságukban, egyesítik „erőfeszítéseiket a laikus hívek erőfeszítéseivel”, és részesülnek „tapasztalatukból és hozzáértésükből az emberi tevékenység különböző területein, hogy együtt felismerhessék az idők jeleit”. Ahelyett, hogy mindenben elsőbbségre törekednének vagy minden feladatot önmagukra összpontosítanának, „hitérzékkel kell felismerniük a karizmákat, akár alázatosak, akár kiválóak, amelyeket a laikusok sokféle formában kapnak” (9. pont).

21. Ezen a téren még sok a tennivaló. A szinodális folyamat lendülete a Szentlélek erőteljes meghívása arra, hogy határozott lépéseket tegyünk ebbe az irányba. Ezért megerősítem azon kívánságomat, hogy „meghívjuk a papokat […], hogy valamiképpen megnyissák szívüket, és részt vegyenek ezekben a folyamatokban” [19], amelyeket jelenleg megélünk. Ebben az összefüggésben a XVI. Szinódusi Közgyűlés második ülésszaka a Záródokumentumban [20] a kapcsolatok és a folyamatok megtérését javasolta. Alapvető fontosságú tehát, hogy minden részegyházban megfelelő kezdeményezések induljanak annak érdekében, hogy a presbiterek megismerkedjenek e Dokumentum irányelveivel, és személyesen is megtapasztalják az Egyház szinodális stílusának termékenységét.

22. Mindez képzési elköteleződést igényel minden szinten, különösen a papok alap- és továbbképzése területén. Egy egyre inkább szinodális és missziós Egyházban a papi szolgálat semmit sem veszít jelentőségéből és időszerűségéből; ellenkezőleg, még inkább sajátos és specifikus feladataira összpontosíthat. A szinodalitás kihívása – amely nem eltörli, hanem értékeli a különbségeket – továbbra is a jövő papjai számára az egyik legfőbb lehetőség marad. Amint a már idézett Záródokumentum emlékeztet, „a presbiterek arra kaptak meghívást, hogy szolgálatukat az emberekhez való közelség, a befogadás és az egyetemes meghallgatás lelkületében, szinodális stílusra nyitottan éljék meg” (72. pont). A közösség egyháztanának egyre teljesebb megvalósításához szükséges, hogy a presbiter szolgálata túllépjen az olyan kizárólagos vezetés modelljén, amely a lelkipásztori élet központosításához és az összes felelősség egy személyre hárításához vezet, és egyre inkább a kollegiális vezetés felé haladjon, a presbiterek, a diakónusok és Isten egész népe közötti együttműködésben, abban a kölcsönös gazdagodásban, amely a Szentlélek által ébresztett karizmák sokféleségének gyümölcse. Amint az Evangelii gaudium is emlékeztet, a szolgálati papság és a Krisztus Vőlegénnyel való hasonlóvá válás nem vezethet a szentségi hatalom és a hatalom azonosításához, hiszen „a pap Krisztussal, a Fővel való hasonlóvá válása – vagyis mint a kegyelem elsődleges forrása – nem jelent olyan felmagasztosulást, amely őt mindenki más fölé helyezné” [21].

Hűség és küldetés

23. A presbiterek identitása abból fakad, hogy létük a küldetésért van, és ez elválaszthatatlan magától a küldetéstől. Valóban, aki „a papi identitást saját belső világának introspektív vizsgálatával akarja megtalálni, talán nem talál mást, mint olyan jelzéseket, amelyek ezt mondják: »lépj ki«: lépj ki önmagadból, lépj ki Isten keresésére az imádásban, lépj ki, és add népednek azt, ami rád lett bízva; és néped gondoskodni fog arról, hogy megérezd és megízleld, ki vagy, mi a neved, mi az identitásod, és megajándékoz a százszorossal, amelyet az Úr megígért szolgáinak. Ha nem lépsz ki önmagadból, az olaj megavasodik, és a kenet nem lehet termékeny.” [22] Amint Szent II. János Pál tanította, „a presbiterek az Egyházban és az Egyházért Jézus Krisztusnak, a Főnek és a Pásztornak szentségi megjelenítései: tekintéllyel hirdetik szavát, megismétlik a megbocsátás és az üdvösség felajánlásának gesztusait – különösen a keresztségben, a bűnbánat szentségében és az Eucharisztiában –, gyakorolják szeretetteljes gondoskodását egészen a teljes önátadásig a nyájért, amelyet egységbe gyűjtenek, és Krisztus által, a Lélekben az Atyához vezetnek.” [23] Így bontakozik ki a papi hivatás a testvérek iránti alázatos szolgálat örömei és fáradságai között: egy olyan szolgálaté, amelyet a világ gyakran nem ismer el, mégis mélyen szomjazik rá, hiszen az Isten hűséges és irgalmas Szeretetének hívő és hiteles tanúival való találkozás az evangelizáció egyik elsődleges útja.

24. Mai világunkban, amelyet a felgyorsult életritmus és a folyamatos „hiperkapcsoltság” iránti szorongás jellemez – s amely gyakran nyugtalanná tesz és aktivizmusba sodor –, legalább két kísértés fenyegeti a küldetéshez való hűséget. Az első egy hatékonyságközpontú szemlélet, amely szerint az ember értékét teljesítménye, vagyis az elvégzett tevékenységek és projektek mennyisége határozza meg. E gondolkodásmód szerint az, amit teszel, megelőzi azt, aki vagy, felborítva a lelki identitás valódi rendjét. A második kísértés – ezzel ellentétes módon – egyfajta quietizmus: a körülményektől megriadva az ember önmagába zárkózik, elutasítja az evangelizáció kihívását, és passzív, lemondó magatartást vesz fel. Ezzel szemben egy örömteli és szenvedélyes szolgálat – minden emberi gyengeség ellenére – képes és köteles vállalni annak feladatát, hogy társadalmunk minden dimenzióját evangelizálja, különösen a kultúrát, a gazdaságot és a politikát, hogy minden Krisztusban egyesüljön (vö. Ef 1,10). Ahhoz, hogy e két kísértést legyőzzük, és örömteli, termékeny szolgálatot éljünk, minden presbiter maradjon hű ahhoz a küldetéshez, amelyet kapott, vagyis ahhoz a kegyelmi ajándékhoz, amelyet a püspök közvetített számára a papszentelésben. A küldetéshez való hűség annak a paradigmának az elfogadását jelenti, amelyre Szent II. János Pál emlékeztetett, amikor hangsúlyozta: a lelkipásztori szeretet az az alapelv, amely egységbe foglalja a presbiter egész életét. [24] Éppen a lelkipásztori szeretet – a Jó Pásztor szeretete – tüzének ébren tartása teszi képessé a papot arra, hogy megtalálja a mindennapi élet egyensúlyát, és az Egyház iránymutatásai szerint megkülönböztesse, mi szolgálja valóban a javát, és mi tartozik sajátosan a szolgálatához.

25. A szemlélődés és a cselekvés közötti harmónia nem azzal érhető el, hogy kapkodva működési sémákat alkalmazunk, vagy pusztán egyensúlyt keresünk a tevékenységek között, hanem azzal, hogy a szolgálat középpontjába a húsvéti dimenziót állítjuk. A fenntartás nélküli önátadás soha nem jelentheti – és nem is jelentheti – az imáról, a tanulmányokról vagy a papi testvériségről való lemondást; ellenkezőleg, ezek alkotják azt a horizontot, amelyben minden értelmet nyer, amennyiben az Úr Jézusra irányul, aki meghalt és feltámadt a világ üdvösségéért. Így válnak valóra a papszenteléskor tett ígéretek is, amelyek – az anyagi javakról való elszakadással együtt – a presbiter szívében az Isten akaratának kitartó keresését és elfogadását formálják, és lehetővé teszik, hogy Krisztus minden cselekedetében átragyogjon. Ez például akkor történik meg, amikor valaki elutasít minden személyeskedést és önünneplést, még akkor is, ha a szolgálat időnként nyilvános szereplést követel. A szent liturgiában ünnepelt misztérium által nevelve minden pap arra hivatott, hogy „eltűnjön, hogy Krisztus maradjon meg; kicsivé legyen, hogy Őt megismerjék és megdicsőítsék; teljesen odaadja önmagát, hogy senkit se fosszanak meg attól a lehetőségtől, hogy megismerje és szeresse Őt.” [25] Ezért a médiában való jelenlétet, a közösségi hálózatok használatát és minden ma rendelkezésre álló eszközt mindig bölcsen kell mérlegelni, az evangelizáció szolgálatát téve meg a megkülönböztetés alapelvévé. „Minden megengedett nekem – de nem minden használ” (1Kor 6,12).

26. Minden helyzetben a presbiterek arra kaptak meghívást, hogy józan és tiszta életük tanúságtételével hatékony választ adjanak a mai társadalomban tapasztalható mély éhségre az őszinte és hiteles kapcsolatok iránt, tanúságot téve egy olyan Egyházról, amely „a kapcsolatok, a kötelékek és az emberi család testvériségének hatékony kovásza”, és „képes táplálni a kapcsolatokat: az Úrral, férfiak és nők között, a családokban, a közösségekben, minden keresztény között, a társadalmi csoportok és a vallások között”. [26] Ennek érdekében szükséges, hogy papok és laikusok – mindannyian együtt – valódi missziós megtérésre lépjenek, amely a keresztény közösségeket, pásztoraik vezetésével, „annak a küldetésnek a szolgálatába állítja, amelyet a hívek a társadalomban, a családi és a munkavégzés világában élnek meg”. Amint a Szinódus megállapította, „így világosabban kirajzolódik majd, hogy a plébánia nem önmagára irányul, hanem a küldetés felé fordul, és arra kap meghívást, hogy támogassa sokak elköteleződését, akik különféle módokon élik és tanúsítják hitüket szakmai, valamint társadalmi, kulturális és politikai tevékenységükben.” [27]

Hűség és jövő

27. Azt kívánom, hogy a két zsinati dekrétum évfordulójának megünneplése, valamint az az út, amelynek során meghívást kaptunk arra, hogy azokat konkréttá tegyük és a jelenben megvalósítsuk, az Egyházban egy megújult hivatási pünkösddé váljék, amely szent, számos és kitartó hivatásokat ébreszt a szolgálati papságra, hogy soha ne legyen hiány munkásokban az Úr aratásában. Ébredjen fel mindannyiunkban az az elhatározás is, hogy teljes odaadással elköteleződjünk a hivatásgondozás mellett, és állhatatosan imádkozzunk az aratás Urához (vö. Mt 9,37–38).

28. Az imádság mellett azonban a papságra szóló hivatások hiánya – különösen a világ egyes térségeiben – arra is késztet bennünket, hogy megvizsgáljuk az Egyház lelkipásztori gyakorlatainak termékenységét. Igaz, hogy e válság okai gyakran sokfélék és összetettek, s különösen a társadalmi–kulturális környezettől függenek, ugyanakkor szükséges, hogy legyen bátorságunk a fiatalok számára határozott és felszabadító javaslatokat tenni, és hogy a részegyházakban olyan „evangéliummal átitatott környezetek és ifjúságpasztorációs formák” bontakozzanak ki, „amelyekben megnyilvánulhatnak és érlelődhetnek a teljes önátadásra szóló hivatások” [28]. Annak bizonyosságában, hogy az Úr soha nem szűnik meg hívni (vö. Jn 11,28), elengedhetetlen, hogy a hivatás perspektívája mindig jelen legyen minden lelkipásztori területen, különösen az ifjúsági és a családpasztorációban. Ne feledjük: nincs jövő a hivatások gondozása nélkül!

29. Végül hálát adok az Úrnak, aki mindig közel van népéhez, velünk együtt jár, és reménnyel valamint békével tölti el szívünket, hogy azt mindenkihez elvigyük. „Ez, testvérek és nővérek, legyen az első nagy vágyunk: egy egységes Egyház, az egység és a közösség jele, amely kovászként szolgál egy megbékélt világ számára” [29]. Köszönetet mondok mindnyájatoknak, lelkipásztoroknak és világi híveknek, akik megnyitjátok értelmeteket és szíveteket a Presbyterorum Ordinis és az Optatam totius zsinati dekrétumok prófétai üzenete előtt, és készek vagytok arra, hogy együtt merítsetek belőlük táplálékot és ösztönzést az Egyház útjához. Minden szeminaristát, diakónust és papot a Szeplőtelen Szűz Mária, a Jó Tanács Anyja, valamint Vianney Szent János Mária, a plébánosok védőszentje és minden pap példaképe közbenjárására bízok. Amint az ars-i plébános szokta mondani: „A papság Jézus Szíve szeretete” [30]. Olyan szeretet ez, amely képes eloszlatni a megszokás, a csüggedés és a magány felhőit; teljes szeretet, amely az Eucharisztiában adatik nekünk teljességében. Eucharisztikus szeretet, papi szeretet.

Kelt Rómában, Szent Péternél, december 8-án, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának főünnepén, a 2025. szentévben, pápaságom első évében.

XIV. LEÓ PÁPA

[1] II. Vatikáni Zsinat, Optatam totius dekrétum a papképzésről, Előszó

[2] vö. S. J. H. Newman, An Essay on the Development of Christian Doctrine, Notre Dame 2024. Ezzel összefüggésben emlékeztetek az Optatam totius 16. pontjának az egyházi tanulmányok megújítására és előmozdítására irányuló felhívására, amely ma is érvényes és folyamatban van.

[3] vö. Püspöki Szinódus, Egy szinodális egyházért: közösség – részvétel – küldetés, Előkészítő dokumentum (2021), 1; Ferenc pápa, Beszéd a Püspöki Szinódus intézményének 50. évfordulója alkalmából (2015. október 17.).

[4] XVI. Benedek pápa, Deus caritas est enciklika (2005. december 25.), 1.

[5] XVI. Benedek pápa, Homília a Papi Év lezárásakor bemutatott szentmisén (2010. június 11.).

[6] „Amikor Pétert megkérdezte, hogy szereti-e őt, nem azért kérdezte, hogy megismerje a tanítvány szeretetét, hanem azért, hogy megmutassa saját szeretetének nagyságát” (Szent János Kriszosztomosz, De sacerdotio II, 1: SCh 272, Párizs 1980, 104, 48–51).

[7] Kléruskongregáció, A papi hivatás ajándéka. Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis (2016. december 8.), 57. n.

[8] Beszéd a „Boldog papok – »Barátoknak hívtalak titeket« (Jn 15,15)” című nemzetközi találkozó résztvevőihez, amelyet a Klérusdikasztérium szervezett a Papok és Szeminaristák Jubileuma alkalmából (2025. június 26.).

[9] Elmélkedés a Szeminaristák Jubileuma alkalmából (2025. június 24.).

[10] XVI. Benedek pápa, Katekézis (2009. június 24.).

[11] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum a papok szolgálatáról és életéről, 9.

[12] uo., 8.

[13] Szent Ciprián, De dominica oratione, 23: CCSL 3A, Turnhout 1976, 105.

[14] Vö. Kléruskongregáció, A papi hivatás ajándéka. Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis (2016. december 8.), 87–88. n.

[15] Beszéd a „Boldog papok – »Barátoknak hívtalak titeket« (Jn 15,15)” című nemzetközi találkozó résztvevőihez, a Papok és Szeminaristák Jubileuma alkalmából (2025. június 26.).

[16] vö. Szent II. János Pál pápa, Pastores dabo vobis szinódus utáni apostoli buzdítás (1992. március 25.), 61; XVI. Benedek pápa, Ministrorum institutio motu proprio (2013. január 16.).

[17] II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis (1965. december 7.), 8.

[18] Antiókhiai Szent Ignác, Ad Ephesios, 4, 1–2: SCh 10, Párizs 1969, 72.

[19] Beszéd a szinodális munkacsoportok és részvételi testületek jubileuma alkalmából (2025. október 24.).

[20] Püspöki Szinódus, A XVI. Rendes Közgyűlés második ülésszakának záródokumentuma: „Egy szinodális egyházért: közösség, részvétel, küldetés” (2024. október 26.).

[21] Ferenc pápa, Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 104.

[22] Ferenc pápa, Homília a krizmaszentelési szentmisén (2014. április 17.).

[23] Szent II. János Pál pápa, Pastores dabo vobis szinódus utáni apostoli buzdítás (1992. március 25.), 15.

[24] vö. uo., 23.

[25] Homília a pro Ecclesia szentmisén (2025. május 9.).

[26] Püspöki Szinódus, A XVI. Rendes Közgyűlés második ülésszakának záródokumentuma (2024. október 26.), 20; 50.

[27] uo., 59; 117.

[28] Beszéd a „Boldog papok – »Barátoknak hívtalak titeket« (Jn 15,15)” című nemzetközi találkozó résztvevőihez, a Klérusdikasztérium szervezésében, a Papok és Szeminaristák Jubileuma alkalmából (2025. június 26.).

[29] Homília a római püspök péteri szolgálatának megkezdésekor (2025. május 18.).

[30] „Le sacerdoce, c’est l’amour du cœur de Jésus”, in Bernard Nodet, Le curé d’Ars. Sa pensée, son cœur, Párizs 1995, 98.