Ma délelőtt a Vatikáni Apostoli Palotában a Szentatya, XIV. Leó pápa audiencián fogadta a Római Kúria bíborosait és elöljáróit karácsonyi jókívánságok alkalmából.

A találkozó során a pápa a Római Kúriához az alábbi beszédet intézte:

Bíboros Urak,
tisztelt püspök- és paptestvérek,
kedves fivérek és nővérek!

Karácsony fénye elénk jön, és arra hív bennünket, hogy újra felfedezzük azt az újdonságot, amely Betlehem alázatos barlangjából kiindulva végigjárja az emberi történelmet. Ezt az egész teremtést átfogó újdonságot követve örömben és reményben járunk, mert megszületett számunkra a Megváltó (vö. Lk 2,11): Isten testté lett, testvérünkké vált, és mindörökre velünk marad mint az „Isten velünk”.

Ezzel az örömmel a szívünkben, és mély hálával tekinthetünk az eseményekre, amelyek – az Egyház életében is – egymást követik. Így most, szinte a karácsonyi ünnepek küszöbén, miközben szívélyesen köszöntök mindenkit, és megköszönöm a Bíborosi Kollégium dékánjának szavait – amelyek mindig lelkesedéssel teliek: ma a zsoltár emlékeztet arra, hogy életünk hetven év, a legerősebbeké nyolcvan, és ezért veletek együtt ünneplünk –, mindenekelőtt szeretett elődömre, Ferenc pápára szeretnék emlékezni, aki ebben az évben fejezte be földi életét. Prófétai hangja, lelkipásztori stílusa és gazdag tanítóhivatala mély nyomot hagyott az Egyház elmúlt éveinek útján, és különösen arra bátorított bennünket, hogy Isten irgalmasságát újra a középpontba helyezzük, új lendületet adjunk az evangelizációnak, és olyan Egyházzá váljunk, amely örömteli és derűs, mindenki felé nyitott, különös figyelemmel a legszegényebbek iránt.

Éppen Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításából kiindulva szeretnék visszatérni az Egyház életének két alapvető dimenziójára: a misszióra és a közösségre.

Az Egyház természeténél fogva kifelé irányuló, a világ felé forduló, missziós Egyház. Krisztustól kapta a Lélek ajándékát, hogy mindenkihez elvigye Isten szeretetének örömhírét. Az emberiség iránti isteni szeretet élő jeleként az Egyház azért létezik, hogy meghívjon, megszólítson és egybegyűjtsön az ünnepi lakomára, amelyet az Úr készít számunkra, hogy mindenki felismerhesse: szeretett gyermek, felebarátjának testvére, Krisztus képmására formált új ember, és ezért az igazság, az igazságosság és a béke tanúja.

Az Evangelii gaudium arra buzdít bennünket, hogy előrehaladjunk az Egyház missziós átalakulásában, amely kimeríthetetlen erejét a feltámadt Krisztus küldetésében meríti. „Jézusnak ebben az »induljatok« szavában jelen vannak az Egyház evangelizáló küldetésének mindig új színterei és kihívásai, és mindannyian meghívást kaptunk erre az új missziós »kilépésre«” (EG 20). Ez az állandó missziós lét abból fakad, hogy maga Isten indult el elsőként felénk, és Krisztusban eljött, hogy megkeressen bennünket. A misszió a Szentháromság szívében születik: Isten ugyanis megszentelte és elküldte a Fiút a világba, hogy „aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az első nagy „kivonulás” tehát Istené, aki kilép önmagából, hogy elénk jöjjön. Karácsony misztériuma éppen ezt hirdeti: a Fiú küldetése az ő eljövetele a világba (vö. Szent Ágoston, A Szentháromságról, IV, 20.28).

Így Jézus földi küldetése – amely a Szentlélek által az Egyház küldetésében folytatódik – megkülönböztetési kritériummá válik életünk, hitben járásunk, egyházi gyakorlataink, valamint a Római Kúriában végzett szolgálatunk számára is. A struktúráknak ugyanis nem szabad megnehezíteniük vagy lelassítaniuk az evangélium útját, sem akadályozniuk az evangelizáció dinamizmusát; ellenkezőleg, „gondoskodnunk kell arról, hogy mind missziósabbá váljanak” (Evangelii gaudium, 27).

A keresztségi társfelelősség szellemében tehát mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy részt vegyünk Krisztus küldetésében. A Kúria munkáját is ennek a lelkületnek kell áthatnia, előmozdítva a lelkipásztori gondoskodást a részegyházak és pásztoraik szolgálatában. Olyan, egyre inkább missziós Római Kúriára van szükségünk, ahol az intézmények, hivatalok és feladatkörök kialakítása a mai nagy egyházi, lelkipásztori és társadalmi kihívások figyelembevételével történik, és nem pusztán a rendes ügyvitel biztosítására irányul.

Ugyanakkor az Egyház életében a misszió szorosan összekapcsolódik a közösséggel. A karácsony misztériuma ugyanis, miközben Isten Fiának közöttünk végbemenő küldetését ünnepli, annak célját is szemléli: Isten Krisztus által kiengesztelte magával a világot (vö. 2Kor 5,19), és benne minket is gyermekeivé tett. A karácsony arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus azért jött el, hogy feltárja előttünk Isten igazi arcát mint Atyát, hogy mindannyian az ő gyermekeivé, és így egymás testvéreivé váljunk. Az Atya szeretete, amelyet Jézus megtestesít és megmutat felszabadító tetteiben és igehirdetésében, képessé tesz bennünket arra, hogy a Szentlélekben egy új emberiség jelei legyünk: olyan emberiségé, amely már nem az önzés és az individualizmus logikájára, hanem a kölcsönös szeretetre és a kölcsönös szolidaritásra épül.

Ez a feladat különösen sürgető ad intra és ad extra egyaránt.

Ad intra azért, mert az Egyházban megélt közösség mindig kihívás marad, amely megtérésre hív bennünket. Előfordul, hogy a látszólagos nyugalom mögött a megosztottság kísértetei mocorognak. Ezek pedig abba a kísértésbe sodornak bennünket, hogy két ellentétes véglet között ingadozzunk: vagy mindent egységesítünk anélkül, hogy értékelnénk a különbségeket, vagy – épp ellenkezőleg – a közösség keresése helyett felnagyítjuk a különbségeket és a nézőpontokat. Így a személyközi kapcsolatokban, a hivatalok és szerepek belső dinamikájában, valamint a hitet, a liturgiát, az erkölcsöt vagy más kérdéseket érintő témák tárgyalásakor fennáll a veszélye annak, hogy a merevség vagy az ideológia áldozataivá válunk, az ebből fakadó szembenállásokkal együtt.

Mi azonban Krisztus Egyháza vagyunk, az ő tagjai, az ő teste. Testvérek és nővérek vagyunk benne. És Krisztusban, bár sokan és különbözők vagyunk, mégis egyek vagyunk: In Illo uno unum.

Arra vagyunk hivatottak – itt a Kúrián is, sőt mindenekelőtt itt –, hogy Krisztus közösségének építői legyünk, amely egy szinodális Egyházban ölt testet, ahol mindenki együttműködik ugyanabban a küldetésben, ki-ki a saját karizmája és a kapott szolgálata szerint. Mindez azonban inkább konkrét gesztusok és magatartások révén épül, mintsem pusztán szavakkal vagy dokumentumokkal; olyan gesztusok által, amelyeknek mindennapi életünkben is meg kell mutatkozniuk, a munkavégzés területén is. Szívesen idézem fel, amit Szent Ágoston a Probához írt levelében megfogalmazott: „Az emberi dolgokban semmi sem kedves az ember számára barát nélkül.” Ugyanakkor némi keserűséggel teszi hozzá a kérdést: „De hányan vannak olyan hűségesek, hogy lélekben és életvitelben biztonsággal meg lehet bennük bízni ebben az életben?” (Levél Probához, 130, 2.4).

Ez a keserűség olykor közöttünk is utat tör magának, amikor – talán a Kúria szolgálatában eltöltött hosszú évek után – csalódottan tapasztaljuk, hogy bizonyos, a hatalomgyakorláshoz, az érvényesülés vágyához, illetve a saját érdekek ápolásához kapcsolódó működésmódok nehezen változnak. Ilyenkor felmerül a kérdés: lehetséges-e barátoknak lenni a Római Kúriában? Lehetséges-e az őszinte, testvéri barátság? A mindennapi fáradozásban nagy ajándék, amikor olyan barátokra találunk, akikben megbízhatunk; amikor lehullanak az álarcok és a mellébeszélések; amikor az embereket nem használják fel és nem lépik át; amikor kölcsönösen segítjük egymást; amikor elismerjük mindenki saját értékét és illetékességét, elkerülve az elégedetlenség és a neheztelés kialakulását. Szükség van egy személyes megtérésre, amelyet kívánnunk és követnünk kell, hogy kapcsolatainkban átragyoghasson Krisztus szeretete, amely testvérekké tesz bennünket.

Mindez kifelé is jellé válik egy olyan világban, amelyet megosztottság, erőszak és konfliktusok sebeznek, és ahol az agresszió és a harag növekedésének vagyunk tanúi – nem ritkán a digitális világ és a politika által is felerősítve és eszközzé téve. Az Úr születése magával hozza a béke ajándékát, és arra hív bennünket, hogy prófétai jelévé váljunk egy túlságosan széttöredezett emberi és kulturális közegben. A Kúria, valamint az Egyház egészének munkáját is ebben a tágabb távlatban kell szemlélnünk: nem kis kertészek vagyunk, akik saját kertjüket gondozzák, hanem Isten Országának tanítványai és tanúi, akik arra kaptak meghívást, hogy Krisztusban az egyetemes testvériség kovásza legyenek különböző népek, különböző vallások, minden nyelv és kultúra asszonyai és férfiai között. Ez pedig akkor valósul meg, ha mi magunk először testvérként élünk, és a közösség fényét ragyogtatjuk fel a világban.

Kedves testvéreim, a küldetés és a közösség akkor válik lehetővé, ha Krisztust újra a középpontba állítjuk. Az idei jubileumi év arra emlékeztetett bennünket, hogy egyedül Ő az a remény, amely nem csal meg. Éppen a szentév során fontos évfordulók idézték fel számunkra két további esemény jelentőségét is: a niceai zsinatét, amely hitünk gyökereihez vezet vissza bennünket, valamint a II. Vatikáni Zsinatét, amely Krisztusra szegezve tekintetét megszilárdította az Egyházat, és a világ felé fordította, figyelmesen hallgatva a mai emberek örömeire és reményeire, szomorúságaira és aggodalmaira (vö. Gaudium et spes, 1).

Végül engedjék meg, hogy felidézzem: ötven évvel ezelőtt, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén Szent VI. Pál pápa kihirdette az Evangelii nuntiandi apostoli buzdítást, amely a Püspöki Szinódus harmadik rendes közgyűlését követően született. Ez a dokumentum – többek között – két olyan valóságot hangsúlyoz, amelyet itt is érdemes felidéznünk: egyrészt azt, hogy „az egész Egyház megkapja az evangelizálás küldetését, és mindenkinek a munkája fontos az egész számára” (15. pont); másrészt azt a meggyőződést, hogy „a hitelesen keresztény élet tanúságtétele, amely Istenre hagyatkozik egy olyan közösségben, amelyet semmi sem szakíthat meg, ugyanakkor határtalan buzgósággal ajándékozza oda magát a felebarátnak, az evangelizálás első eszköze” (41. pont).

Emlékezzünk erre a mi kuriális szolgálatunkban is: mindenkinek a munkája fontos az egész számára, és a keresztény élet tanúságtétele – amely a közösségben bontakozik ki – az első és legnagyobb szolgálat, amelyet felajánlhatunk.

Eminenciás és Excellenciás Urak, kedves testvéreim! Az Úr alászáll a mennyből, és lehajol hozzánk. Amint Dietrich Bonhoeffer írta a karácsony misztériumáról elmélkedve: „Isten nem szégyelli az ember alacsonyrendűségét, hanem belép abba. […] Isten azt szereti, ami elveszett, amit semmibe vesznek, a jelentéktelent, a kirekesztettet, a gyengét és az összetörtet” (D. Bonhoeffer, Istent az élet középpontjában felismerni, Brescia, 2004, 12). Adja meg nekünk az Úr ezt az ő isteni lehajlását, ugyanazt az irgalmas együttérzést és szeretetet, hogy nap mint nap tanítványaivá és tanúivá válhassunk.

Szívből kívánok mindnyájatoknak áldott, szent karácsonyt. Az Úr hozza el számunkra az ő világosságát, és adjon békét a világnak!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media