Ma reggel XIV. Leó pápa Assisibe látogatott az Olasz Püspöki Konferencia 81. közgyűlésének lezárása alkalmából.

A CEI püspökeivel való találkozó előtt a pápa imádságra megállt Szent Ferenc sírjánál.

A találkozó végén XIV. Leó pápa elérte a Santa Maria degli Angeli stadionba ment, ahonnan elindult Montefalco felé, ahol szentmisét mutat be az Ágoston-rendi nővérek monostorában. A pápa ott ebédel, majd helikopterrel visszatér a Vatikánba.

Az alábbiakban közöljük a Szentatya beszédét, amelyet a Santa Maria degli Angeli-bazilikában intézett a jelenlévőkhöz:

Kedves püspöktestvéreim, jó reggelt!

Szívből köszönöm a bíboros elnök úr üdvözlő szavait, valamint a meghívást, hogy ma Önökkel lehetek a 81. közgyűlés lezárása alkalmából. Örömmel tölt el, hogy első – bár nagyon rövid – megállóm Assisiben van, egy olyan helyen, amely különösen jelentős a hit, a testvériség és a béke üzenetével, amelyet közvetít, s amelyre a világnak sürgető szüksége van.

Itt kapta Szent Ferenc az Úrtól a kinyilatkoztatást, hogy „a szent evangélium formája szerint kell élnie” (2Test 14: FF 116). Mert Krisztus, „aki mindenekfelett gazdag volt, a szegénységet választotta e világban, a Boldogságos Szűzzel, édesanyjával együtt” (2Lf 5: FF 182).

A Jézusra való tekintés az első dolog, amelyre mi is meghívást kaptunk. Létünk oka valójában a Belé, a megfeszített és feltámadott Jézusba vetett hit. Ahogyan júniusban mondtam: ebben az időben minden eddiginél nagyobb szükségünk van arra, hogy „Jézus Krisztust helyezzük a középpontba, és az Evangelii gaudium által kijelölt úton segítsük az embereket abban, hogy személyes kapcsolatot éljenek meg Vele, és így felfedezzék az evangélium örömét. A nagy szétszórtság korában vissza kell térnünk hitünk alapjaihoz, a kérügmához” (Beszéd az Olasz Püspöki Konferencia püspökeihez, 2025. június 17.). Ez pedig mindenekelőtt ránk vonatkozik: újraindulni a hit cselekedetéből, amelyben Krisztust mint Megváltót ismerjük fel, s amely kifejeződik a mindennapi élet minden területén.

Ha tekintetünket Jézus arcára szegezzük, képessé válunk arra, hogy testvéreink arcára tekintsünk. Az Ő szeretete az, ami feléjük indít bennünket (vö. 2Kor 5,14). És az Őbenne, a mi békességünkbe való hit (vö. Ef 2,14) arra késztet bennünket, hogy békéjének ajándékát mindenki számára felkínáljuk. Olyan korban élünk, amelyet nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt törések jellemeznek: gyakran ellenségeskedéssel és erőszakkal színezett üzenetek és nyelvek terjednek; a hatékonyságért folytatott verseny a leggyengébbeket hagyja maga mögött; a technológiai mindenhatóság összenyomja a szabadságot; a magány felemészti a reményt, és számos bizonytalanság ismeretlenként nehezedik a jövőnkre. Az Ige és a Lélek mégis arra buzdít bennünket, hogy a barátság, a testvériség és a hiteles kapcsolatok mesterei legyünk közösségeinkben, ahol tartózkodás és félelem nélkül kell meghallgatnunk és összehangolnunk a feszültségeket, kialakítva a találkozás kultúráját, és így a béke prófétai jelévé váljunk a világ számára. Amikor a Feltámadott megjelenik a tanítványoknak, első szavai: „Békesség legyen veletek” (Jn 20,19.21). Azonnal elküldi őket, ahogyan az Atya küldte őt (21. v.): a húsvéti ajándék nekik szól, de azért, hogy mindenkié legyen!

Kedveseim, az előző találkozónkon jeleztem néhány irányelvet, hogy egy olyan egyház legyünk, amely megtestesíti az evangéliumot és Isten országának jele: az üdvösség üzenetének hirdetése, a béke építése, az emberi méltóság előmozdítása, a párbeszéd kultúrája, a keresztény antropológiai látásmód. Ma szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az irányok összhangban állnak azokkal a perspektívákkal, amelyek az olaszországi egyház szinódális útján alakultak ki. Most Önökön, püspökökön múlik, hogy kijelölják a következő évek lelkipásztori irányvonalait, ezért szeretnék néhány gondolatot felajánlani Önöknek, hogy valóban szinodális lelkület növekedjék és érlelődjék országunk egyházaiban és egyházai között.

Először is ne felejtsük el, hogy a szinodalitás „a keresztények Krisztussal való közös járását jelenti, Isten országa felé, az egész emberiséggel egységben” (A Püspöki Szinódus XVI. rendes közgyűlésének második ülésszakának záródokumentuma, 28). Az Úrtól kapjuk a közösség kegyelmét, amely élteti és formálja emberi és egyházi kapcsolatainkat.

A tényleges közösség kihívása kapcsán szeretném, ha mindnyájan elköteleződnének annak érdekében, hogy formát öltsön a közös lépésekben és döntésekben osztozó, kollegiális Egyház arculata. Ebben az értelemben az evangelizáció kihívásai és az elmúlt évtizedek demográfiai, kulturális és egyházi területeket érintő változásai arra intenek bennünket, hogy ne lépjünk vissza az egyházmegyék összevonásának ügyében, különösen ott, ahol a keresztény igehirdetés követelményei arra hívnak bennünket, hogy túllépjünk bizonyos területi határokon, vallási és egyházi identitásunkat nyitottabbá tegyük, megtanuljunk együttműködni és erőink egyesítésével újragondolni a lelkipásztori tevékenységet. Ugyanakkor, az olaszországi egyház fiziognómiáját tekintve, amely a különböző területeken testesül meg, és figyelembe véve a fáradtságot és néha a zavart, amelyet az ilyen döntések okozhatnak, óhajtom, hogy az egyes régiók püspökei gondos megkülönböztetést végeznek, és – lehetőség szerint – valóságos és megvalósítható javaslatokat fogalmazzanak meg néhány olyan kisebb egyházmegyére vontakozóan, amelyek kevés emberi erőforrással rendelkeznek, annak megítélése érdekében, hogy miként folytathatják tovább szolgálatukat.

A fontos az, hogy ebben a szinodális stílusban megtanuljunk együttműködni, és hogy a részegyházakban mindannyian elkötelezzük magunkat a nyitott, vendégszerető és befogadó keresztény közösségek építése mellett, ahol a kapcsolatok kölcsönös társfelelősségben öltenek testet az evangélium hirdetéséért.

A szinodalitás, amely a kollegialitás tényleges gyakorlását feltételezi, nemcsak a közöttetek és köztem fennálló közösséget kívánja meg, hanem az Isten népéből fakadó ösztönzések figyelmes meghallgatását és komoly megkülönböztetését is. Ebben az értelemben a Püspöki Dikasztérium és az Apostoli Nunciatúra közötti koordináció, a közös társfelelősség érdekében, képes legyen előmozdítani a hívek szélesebb körű részvételét az új püspökök kinevezését megelőző konzultációkban, az ordináriusok meghallgatása mellett, akik a helyi egyházakat vezetik, valamint azokét, akik szolgálatuk befejezéséhez közelednek.

Ez utóbbi szemponttal kapcsolatban engedjétek meg, hogy néhány iránymutatást adjak. A szinodális Egyház, amely a történelem barázdáiban haladva néz szembe az evangelizáció újonnan felmerülő kihívásaival, állandó megújulásra szorul. Kerülni kell, hogy – még jó szándékkal is – a tehetetlenség lassítsa a szükséges változásokat. E tekintetben mindannyiunknak ápolnia kell azt a belső magatartást, amelyet Ferenc pápa „megtanulni búcsút venni” kifejezéssel jelölt, s amely értékes hozzáállás akkor, amikor valaki feladata átadására készül. Helyén való tiszteletben tartani a 75. életév betöltéséhez kötött, az egyházmegyei ordináriusok szolgálatának befejezésére vonatkozó normát; a bíborosok esetében pedig  csak kivételesen, szükség esetén lehet mérlegelni a szolgálat legfeljebb további két évvel történő meghosszabbítását.

Kedves Testvérek, visszatérve az Egyház Olaszországban végzett küldetésének tágabb horizontjához, arra buzdítalak benneteket, hogy tartsátok ébren a II. Vatikáni Zsinatot követően megtett út emlékezetét, amelyet az országos egyházi konferenciák jelöltek ki. Ugyanígy arra hívlak benneteket, hogy gondoskodjatok arról, hogy közösségeitek – egyházmegyei és plébániai szinten egyaránt – ne veszítsék el ezt a közös emlékezetet, hanem őrizzék és elevene tartsák, mert ez alapvető jelentőségű az Egyház életében: emlékezni az útra, amelyen az Úr a pusztában töltött idő által vezet bennünket (vö. MTörv 8).

Ebből a távlatból az olaszországi Egyház továbbra is képes – és köteles – előmozdítani az integrális humanizmust, amely kíséri és támogatja az egyének és a társadalom egzisztenciális útját; olyan emberközpontú látásmódot, amely felmagasztalja az élet értékét és a minden teremtmény iránti felelős gondoskodást, s amely prófétai módon képes megszólalni a közélet fórumain a törvényesség és a szolidaritás kultúrájának előmozdítása érdekében.

Ezen összefüggésben nem szabad megfeledkeznünk a digitális világ által ránk rótt kihívásról sem. A lelkipásztori szolgálat nem korlátozódhat csupán a média „használatára”, hanem arra kell nevelnie, hogy a digitális térben is emberi módon tudjunk jelen lenni, úgy, hogy az igazság ne vesszen el a kapcsolatok sokasodásában; hogy a háló valóban a szabadság, a felelősség és a testvériség terévé válhasson.

Együtt járni, mindenkivel együtt járni azt is jelenti, hogy az Egyház az emberek között él, befogadja kérdéseiket, enyhíti szenvedéseiket, és osztozik reményeikben. Folytassátok a közelség szolgálatát a családok, a fiatalok, az idősek és a magányban élők felé. Továbbra is szenteljétek magatokat a szegények gondozásának: a területeiken mélyen gyökerező keresztény közösségek, a sok lelkipásztori munkatárs és önkéntes, valamint az egyházmegyei és plébániai Karitász már most is jelentős munkát végez ezen a téren, s ezért hálás vagyok nektek..

E gondoskodó irányvonal mentén szeretném külön is ajánlani a legkisebbek és a legsebezhetőbbek iránti figyelmet, hogy megerősödjék a visszaélések minden formájának megelőzését szolgáló kultúra. Az áldozatok befogadása és meghallgatása az Egyház hiteles vonása, amely a közösségi megtérés szellemében felismeri a sebeket, és elkötelezi magát azok enyhítésére, mert „ahol mély a fájdalom, még erősebbnek kell lennie a közösségből fakadó reménynek” (A Vigasztalás Jubileumának vigíliája, 2025. szeptember 15.). Köszönöm mindazt, amit már megtettetek, és bátorítalak benneteket, hogy továbbra is hűségesen folytassátok munkátokat a kiskorúak és a sérülékeny felnőttek védelmében.

Kedves testvérek, ezen a helyen Szent Ferenc és az első testvérek teljességgel megélték mindazt, amit mai nyelven „szinodális stílusnak” nevezünk. Együtt járták végig útjuk különböző állomásait; együtt keresték fel III. Ince pápát; és együtt tökéletesítették, gazdagították évről évre azt a kezdeti szöveget, amelyet a pápának bemutattak, s amely — Celanói Tamás tanúsága szerint — „mindenekelőtt az evangélium kifejezéseiből állt össze” (1Cel 32: FF 372), mígnem azzá alakult, amit ma az első Regulaként ismerünk. A testvériségnek ezt a határozott választását, amely a ferences karizma szívét alkotja a minoritással együtt, egy bátor és állhatatos hit ihlette.

Szent Ferenc példája adjon nekünk is erőt, hogy hiteles hitből fakadó döntéseket hozzunk, és hogy Egyházként Isten Országának jelei és tanúi lehessünk a világban. Köszönöm!

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media