A Szentatya, XIV. Leó pápa levele a trujillói „San Carlos y San Marcelo” főegyházmegyei szemináriumhoz alapításának 400. évfordulója alkalmából

Kedves gyermekeim!

Ebben az évben hálát adunk az Úrnak a trujillói „San Carlos y San Marcelo” főegyházmegyei szeminárium négyszáz éves történetéért, és hálás szívvel emlékezünk a főegyházmegye, Peru különböző egyházi joghatóságai és a szerzetesi közösségek számtalan fiataljára, akik e falak között, tantermekben és kápolnákban igyekeztek válaszolni Krisztus hívására, aki „hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket hirdetni” (Mk 3,14). Az én nyomaim is ott vannak e házban, ahol tanárként és tanulmányi igazgatóként szolgáltam.

Első feladatotok továbbra is ugyanaz: az Úrral lenni, engedni, hogy Ő formáljon benneteket, megismerni és szeretni Őt, hogy hasonlítsatok hozzá. Ezért akarta az Egyház, hogy létezzenek a szemináriumok – olyan helyek, ahol őrzik ezt a tapasztalatot, és felkészítik azokat, akiket az Úr küld, hogy szolgálják Isten szent népét. Ebből a forrásból fakadnak azok a lelkületek is, amelyeket most szeretnék megosztani veletek, mert mindig is ezek alkották a papi szolgálat biztos alapját.

Ezért mindenekelőtt szükséges, hogy az Úr megvilágítsa indítékaitokat, és megtisztítsa szándékaitokat (vö. Róm 12,2). A papság nem szűkíthető le arra, hogy „elérjük a szentelést”, mintha az egy külső cél vagy könnyű menekülőút lenne a személyes problémák elől. Nem menekülés az elől, amivel nem akarunk szembenézni, sem menedék az érzelmi, családi vagy társadalmi nehézségek elől; nem is előléptetés vagy biztonságot nyújtó státusz, hanem a lét teljes odaadása. Csak a szabadságban lehetséges az önátadás: aki érdekekhez vagy félelmekhez van kötve, az nem tudja magát odaadni, mert „az ember csak akkor igazán szabad, ha nem a szolgaság rabja” (Szent Ágoston, De civitate Dei XIV, 11, 1). A döntő nem az, hogy „pappá szenteljenek”, hanem hogy valóban papok legyetek.

Ha világi szempontok szerint gondolkodunk, a szolgálat könnyen összetéveszthető személyes joggal vagy kiosztható tisztséggel; puszta kiváltsággá vagy bürokratikus funkcióvá válhat. Valójában azonban az Úr választásából fakad (vö. Mk 3,13), aki különleges szeretettel hív meg néhány férfit, hogy részt vegyenek üdvözítő szolgálatában, hogy magukban megjelenítsék az Ő képét, és állandó tanúságot tegyenek hűségükről és szeretetükről (vö. Római Misekönyv, A szentelés I. prefációja). Aki alantas okokból törekszik a papságra, téves alapot választ, és homokra épít (vö. Mt 7,26-27).

A szemináriumi élet a belső megtérés útja. Hagyni kell, hogy az Úr megvizsgálja a szívet, és világosan megmutassa, mi mozgatja döntéseinket. Az egyenes szándék azt jelenti, hogy minden nap egyszerűen és igaz szívvel mondhatjuk: „Uram, a te papod akarok lenni, nem magamért, hanem a te népedért.” Ezt az őszinteséget a gyakori gyónás, a nyílt lelki kísérés és a bizalommal teli engedelmesség ápolja azok iránt, akik a megkülönböztetésben kísérnek benneteket. Az Egyház tiszta szívű szeminaristákat keres, akik osztatlan szívvel keresik Krisztust, és nem engedik, hogy az önzés vagy a hiúság csapdájába essenek.

Ez folyamatos megkülönböztetést igényel. Az Isten és az elöljárók előtti őszinteség megóv az önigazolástól, és segít időben kijavítani mindazt, ami nem evangéliumi. Az a szemináriumi növendék, aki megtanul ebben a világosságban élni, érett emberré válik, megszabadul az ambíciótól és az emberi számítástól, s képes lesz fenntartások nélkül odaadni önmagát. Így a papszentelés örömteli megerősítése lesz annak az életnek, amely már a szemináriumtól kezdve Krisztussal való egységben formálódott, és egy hiteles út kezdetét jelenti.

A szemináriumi növendék szíve a Jézussal való személyes kapcsolatban formálódik. Az imádság nem másodlagos gyakorlat: az imában tanuljuk meg felismerni az Ő hangját, és hagyni, hogy Ő vezessen bennünket. Aki nem imádkozik, nem ismeri a Mestert; és aki pedig nem ismeri, az nem tudja igazán szeretni, sem Hozzá hasonulni. Az imádságra szánt idő az élet legtermékenyebb befektetése, mert ott az Úr formálja az érzéseket, megtisztítja a vágyakat és megerősíti a hivatást. Nem beszélhet Istenről az, aki keveset beszél Istennel! Krisztus különleges módon a Szentírásban engedi magát megtalálni. A Szentíráshoz tisztelettel és hittel kell közeledni, keresve azt a Barátot, aki annak lapjain nyilatkoztatja  ki önmagát.

Ott a leendő pap felfedzi, miként gondolkodik Krisztus, hogyan tekint a világra, hogyan indul meg a szegényeken; és lassanként magáévá teszi az Ő szempontjait és magatartását. „Jézusra kell tekintenünk, arra az irgalomra, amellyel Ő nézi sebzett emberségünket, és arra az önzetlenségre, amellyel életét adta értünk a kereszten” (Ferenc pápa, Levél a Római egyházmegye papjainak, 2023. augusztus 5.).

Az Egyház mindig is elismerte, hogy az Úrral való találkozásnak az értelemben is gyökeret kell vernie, és tanítássá kell válnia. Ezért a tanulás elengedhetetlen út ahhoz, hogy a hit szilárddá, megalapozottá és másokat megvilágosítóvá legyen. Aki papnak készül, nem pusztán tudásvágyból szentel időt a tanulmányoknak, hanem hivatása iránti hűségből. Az értelmi munka, különösen a teológiai, a szeretet és a szolgálat egyik formája, amely a küldetéshez elengedhetetlen – mindig teljes közösségben a Tanítóhivatallal. Komoly tanulmányok nélkül nincs valódi lelkipásztori szolgálat, hiszen a papság feladata, hogy az embereket Krisztus megismerésére és szeretetére vezesse, és hogy Benne találják meg az üdvösséget (vö. XI. Piusz, Ad Catholici Sacerdotii enciklika, 44-46). A hagyomány szerint egy növendék megkérdezte Szent Alberto Hurtadót, miben érdemes specializálódnia, mire a szent így felelt: „Specializálódj Jézus Krisztusban!” Ez a legbiztosabb iránymutatás: a tanulás legyen eszköz arra, hogy egyre szorosabban egyesüljünk az Úrral, és Őt világosan tudjuk hirdetni.

Az imádság és az igazság keresése nem két párhuzamos út, hanem egyetlen ösvény, amely a Mesterhez vezet. A tanítás nélküli jámborság törékeny érzelgősséggé válik; az imádság nélküli tanítás pedig meddővé és rideggé. Ápoljátok mindkettőt egyensúlyban és szenvedéllyel, tudva, hogy csak így tudjátok hitelesen hirdetni azt, amit megéltek, és következetesen megélni azt, amit hirdettek. Amikor az értelem megnyílik a kinyilatkoztatott igazság előtt, és a szív imádságban lángra gyúl, a képzés gyümölcsözővé válik, és felkészít egy szilárd és ragyogó papságra.

A lelki és szellemi élet elengedhetetlen, de mindkettő az oltár felé irányul: oda, ahol a papi identitás felépül és teljességében megmutatkozik (vö. Szent XXIII. János, Sacerdotii Nostri Primordia enciklika, II.). Ott, a Szent Áldozatban, a pap megtanulja felajánlani életét, miként Krisztus a kereszten. Az Eucharisztiából táplálkozva felfedezi a szolgálat és az áldozat egységét (vö. Szent VI. Pál, Mysterium Fidei enciklika, 4), és megérti, hogy hivatása abban áll, hogy Krisztussal együtt önmagát is áldozatul adja (vö. Róm 12,1). Amikor pedig a kereszt az élet elválaszthatatlan részévé válik, az Eucharisztia már nem pusztán rítus, hanem az élet valódi középpontja lesz.

A Krisztussal való egyesülés az eucharisztikus áldozatban a papi atyaságban teljesedik ki, amely nem a test szerint nemz, hanem a Lélek szerint (vö. 1Kor 4,14-15). Atyának lenni nem valami, amit az ember tesz, hanem valami, ami ő maga. Az igazi apa nem önmagáért él, hanem övéiért: örül, amikor gyermekei növekednek, szenved, amikor eltévednek, várja reménnyel várja őket, amikor eltávolodnak (vö. 1Tessz 2,11-12). Ugyanígy a pap is szívében hordozza az egész népet, közbenjár érte, elkíséri küzdelmeiben, és megerősíti a hitben (vö. 2Kor 7,4). A papi atyaság abban áll, hogy az Atya arcát tükrözze, hogy aki a pappal találkozik, megérzi Isten szeretét.

Ez az atyaság az odaadásban nyilvánul meg: a cölibátusban, mint Krisztus és az Egyház iránti osztatlan szeretetben, az engedelmességben, mint Isten akaratába vetett bizalomban; az evangéliumi szegénységben, mint a mindenki iránti rendelkezésre állásban (vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum a papok szolgálatáról és életéről, 15-17), valamint abban az irgalomban és erőben, amely kíséri a sebeket és támaszt nyújt a szenvedésben. Ezekben ismerhető fel a pap mint valódi atya, aki szilárdsággal és szeretettel képes Krisztushoz vezetni lelki gyermekeit. Nincs félig atya, és nincs félig pap.

Ti, a papságra készülő jelöltek, arra vagytok hivatottak, hogy elkerüljétek a középszerűséget – nagyon is valós veszélyek közepette: a világiasság, amely feloldja a valóság természetfeletti látásmódját; az aktivizmus, amely kimerít; a digitális szétszórtság, amely kifosztja a belső életet; az ideológiák, amelyek eltérítenek az Evangéliumtól; s nem kevésbé súlyos a magány, amely annak sajátja, aki a presbitérium és a püspök nélkül akar élni. Az elszigetelt pap sebezhető. A testvériség és a papi közösség a hivatás lényegéhez tartozik. Az Egyháznak szent pásztorokra van szüksége, akik együtt adják oda magukat, nem pedig magányos hivatalnokokra; csak így lehetnek hiteles tanúi annak a közösségnek, amelyet hirdetnek.

Kedves gyermekeim, befejezésül szeretném biztosítani benneteket arról, hogy helyetek van Péter utódjának szívében. A szeminárium hatalmas és ugyanakkor igényes ajándék, de ezen az úton soha nem vagytok egyedül. Isten, a szentek és az egész Egyház veletek járnak, különösen pedig püspökötök és nevelőitek, akik segítenek növekedni, „amíg Krisztus meg nem formálódik bennetek” (Gal 4,19). Fogadjátok tőlük a vezetést és a korrekciót a szeretet megnyilvánulásaként. Emlékezzetek Mongrovejói Szent Turibiusz bölcs szavaira is, Trujillo nagy tiszteletben álló szentjére, aki gyakran mondta: „Az idő nem a miénk; nagyon rövid, és Isten szigorúan számot fog kérni tőlünk arról, miként használtuk fel” (vö. C. García Irogoyen, Sto. Toribio, Lima 1908, 141). Használjatok tehát minden napot úgy, mint egy megismételhetetlen kincset.

A Boldogságos Szűz Mária és Szent József, a Legfőbb és Örök Főpap első nevelői, erősítsenek meg mindannyiatokat abban az örömben, hogy szeretve és elhívva vagytok. Ezen érzésekkel, a közelség jeleként, szívből adom a nagyon kért Apostoli Áldást e szeretett szeminárium egész közösségére és családjaira.

Vatikán, 2025. szeptember 17., Bellarmin Szent Róbert, püspök és egyháztanító emléknapja

XIV. Leó pápa