XIV. Leó pápa ma délelőtt a VI. Pál-teremben audiencián fogadta a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend jubileumi ünnepségének résztvevőit.
Az alábbiakban közöljük a pápa beszédét, amelyet a jelenlévőkhöz intézett:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke veletek!
Eminenciás Urak, Excellenciás Urak,
kedves fivéreim és nővéreim,
öröm számomra, hogy ebben a jubileumi évben találkozhatok Önökkel, a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend lovagjaival és dámáival.
A világ különböző tájairól érkeztetek Rómába, és ez arra emlékeztet bennünket, hogy a zarándoklat gyakorlata a történelmetek eredetét képezi. Valójában azért jött létre a rendetek, hogy őrizzétek a Szent Sírt, gondoskodjatok a zarándokokról és támogassátok a jeruzsálemi egyházat. Ezt ma is teszitek, azzal az alázattal, odaadással és áldozatkészséggel, amely a lovagrendeket jellemzi, különösen „a hit és a szolidaritás állandó tanúságtételével a szent helyeken élő keresztények iránt” (Szent II. János Pál, Beszéd a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend jubileumi ünnepségének résztvevőihez, 2000. március 2.).
Ebben a tekintetben arra a jelentős segítségre gondolok, amelyet a Szentföld közösségeinek nyújtanak, mindenféle felhajtás és nyilvánosság nélkül, támogatva a Jeruzsálemi Latin Patriarchátus különböző tevékenységeit: a szemináriumot, az iskolákat, a karitatív és segélyezési munkákat, a humanitárius és oktatási projekteket, az egyetemet, az egyházaknak nyújtott segítséget, különös tekintettel a súlyos válságok idején történő beavatkozásra, mint a COVID alatt és a háború tragikus napjaiban.
Mindezzel megmutatjátok, hogy Krisztus sírjának őrzése nem pusztán egy történelmi, régészeti vagy művészeti örökség megőrzését jelenti, bármilyen fontos is, hanem az élő kövekből álló egyház támogatását (vö. 1Pét 2,4-5), amely körülötte született és ma is él, mint a húsvéti remény hiteles jele.
Ezért, a remény jubileumán, szeretném Önökkel együtt egy pillatanra szemlélni a reményt, hangsúlyozva annak három dimenzióját.
Az első a bizakodó várakozás (vö. Ferenc, Spes non confundit bulla, 4). Az Úr sírjánál megállni azt jelenti, hogy megújítjuk hitünket abban az Istenben, aki megtartja ígéreteit, akkinek hatalmát semmilyen emberi erő nem győzheti le. Egy olyan világban, ahol az arrogancia és az erőszak látszólag felülkerekedik a szereteten, arra vagytok hivatottak, hogy tanúságot tegyetek arról, hogy az élet legyőzi a halált, a szeretet legyőzi a gyűlöletet, a megbocsátás legyőzi a bosszút, az irgalom és a kegyelem legyőzi a bűnt. Legyen „őrhelyetek” a szent helyeken mindenekelőtt a „hit őrhelye”, amely segít korunk férfiainak és asszonyainak, hogy szívükkel megálljanak Krisztus sírjánál, ahol a bánatra bizalommal válaszolnak, és ahol azok számára, akik tudnak hallgatni, tovább hangzik az igehirdetés: „Ne féljetek! Tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek, Ő nincs itt. Feltámadt […], ahogyan megmondta.” (Mt 28,6). Ezt megtehetitek, ha szíveteket intenzív szentségi élettel tápláljátok, ha Isten Igéjét hallgatjátok és elmélkedtek róla, ha személyes és liturgikus imádsággal, valamint a rendben oly gondosan ápolt lelki képzéssel töltitek meg.
A remény második dimenziója, amelyre szeretnék kitérni, a sírhoz tartó, Jézus testét megkenni igyekvő asszonyok alakjában ölt testet (vö. Mk 16,1-2). Ez a szolgálat arca, amelyben még a Mester halála sem akadályozza meg Magdalai Máriát, Máriát, Jakab anyját és Szalómét abban, hogy gondoskodjanak róla. Már kifejeztem hálámat nektek azért a sok jóért, amit a gondoskodás ősi hagyománya nyomán tesztek, amely titeket jellemez. Az Önök munkájának köszönhetően oly sokszor nyílik meg újra egy fénysugár az emberek, családok, egész közösségek számára, akiket súlyos megpróbáltatások fenyegetnek, minden szinten, különösen azokon a helyeken, ahol Jézus élt. Az Önök jótékonysága támogatja őket, megragadva szükségleteikben azokat az „idők jeleit”, amelyek kapcsán Ferenc pápa arra hívott meg minket, hogy magunkévá tegyünk, hogy „a remény jeleivé” alakítsuk őket (vö. Spes non confundit bulla, 8).
De van a reménynek egy harmadik dimenziója is, amelyre szeretnék utalni: az, amely arra késztet bennünket, hogy a cél felé tekintsünk. A kép, amelyet felidézhetünk, Péter és János futása a sír felé (vö. Jn 20,4-10). Húsvét reggelén, miután meghallották az asszonyokat, azonnal elindultak, sietve, egy versenyfutásba, amely az üres sírhoz vezet, hogy a feltámadás fényében megújítsák Krisztusba vetett hitüket. Szent Pál ugyanezt a képet használja, amikor úgy beszél az életéről, mint egy stadionban zajló futóversenyről, amely nem cél nélküli, hanem az Úrral való találkozás felé irányul (vö. 1Kor 9,24-27). Ezt fejezi ki a zarándoklat gesztusa is, mint az élet végső értelmének keresésének szimbóluma (vö. Spes non confundit bulla, 5). Ti is megtettétek ezt a zarándoklatot, és arra hívlak benneteket, hogy az ittléteteket ne úgy éljétek meg, mint egy érkezési pontot, hanem mind egy állomást, ahonnan újra elindulhattok az egyetlen igazi és végleges cél felé: az Istennel való teljes és örökkévaló közösség felé a Paradicsomban. Legyen ez egyúttal tanúségtétel is a testvérek számára, akikkel találkozni fogtok: egy meghívás arra, hogy az e világ dolgait azok szabadságával és örömével éljétek, akik tudják, hogy úton vannak az örökkévalóság végtelen horizontja felé.
Kedveseim, az Egyház ma ismét rátok bízza azt a feladatot, hogy Krisztus sírjának őrzői legyetek. Legyetek így, a várakozás bizalmával, a szeretet buzgalmával, a remény örömteli lelkesedésével. Ahogy Szent Ágoston mondta kora keresztényeinek: „Haladjatok előre, haladjatok előre a jóban […]. Ne térjetek le az útról, ne forduljatok vissza, ne álljatok meg!” (Sermo 256,3). Szívemből áldalak benneteket, és imádkozom mindannyiótokért. Köszönöm nektek.
Imádkozzunk együtt. [Az Úr imája – Miatyánk]
Áldás
forrás: Bollettino
kép: Vatican Media
