XIV. Leó pápa ma délelőtt audiencián fogadta a Chartres-i Szent Pál Nővérek, a Szalézi Misszionárius Nővérek, a Szent Katalin Nővérek és a Szentföldi Sarutlan Karmeliták általános káptalanjának résztvevőit.

Az alábbiakban közöljük a pápa beszédét, amelyet a találkozón mondott:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke legyen veletek!

Jó reggelt mindenkinek, üdvözlök mindenkit!

Örülök, hogy ma délelőtt találkozhatok Önökkel a káptalanok és közgyűlések alkalmából. Köszöntöm a jelenlévő elöljárókat és mindannyiótokat, néhány testvérrel együtt, akik szintén elkísérnek benneteket a gyűléseitekre.

Az intézetek közös vonása, amelyekhez ti tartoztok, az a bátorság, amely a kezdetekre jellemző volt. Ezért egy rövid elmélkedés erejéig a Példabeszédek könyvének azon szakaszából szeretnék kiindulni, amely így szól: „Az erős nőt ki találja meg? Sokkal többet ér a gyöngyöknél” (Pr 31,10).

Azt hiszem, a ti történeteitek választ adnak erre a kérdésre: Isten nem egy, hanem sok erős és bátor nőt talált bennük, akik nem haboztak kockázatot vállalni és szembenézni a problémákkal, hogy elfogadják terveit és igennel válaszoljanak hívására. Nem csak: ők nyitották meg az utat sok másnak, akik hozzátok hasonlóan, a szegény, tiszta és engedelmes Krisztust követve folytatták munkáját, néha a mártíromságig is eljutva.

Rendkívüli nőkről beszélünk, akik nehéz időkben indultak misszióba; akik a társadalom legelhagyatottabb területein az erkölcsi és anyagi nyomor fölé hajoltak; akik, hogy közel kerüljenek a rászorulókhoz, vállalták az életük kockáztatását, akár annak elvesztéséig is, a háborúk idején a brutális erőszak áldozataiként.

Egy ősi himnusz az Imaórák Liturgiájából a hozzájuk hasonló nők dicséretét zengi, és e szavakkal tárja fel titkukat: „Megszelídítették a testet böjtöléssel, táplálták az elmét az imádság édes táplálékával, szomjukat a mennyei örömökkel oltották” (Hymnus Fortem virili pectore: Commune Sanctarum Mulierum, Ad I Vesperas).

Ezek bölcs és mély szavak, amelyek felidézik megszentelt életetek gyökereit, mind a szemlélődésben, mind az apostoli elkötelezettségben. A hűség ereje ugyanis mindkét szinten ugyanabból a forrásból, Krisztusból fakad, és az eszközök, amelyekből gazdagságát meríthetitek, az Egyház ezeréves tapasztalata szerint a megnevezettek: az aszkézis, az imádság, a szentségek, az Istennel, az ő Igéjével és a mennyei dolgokkal való bensőséges kapcsolat (vö. Kol 3,1-2).

Lehet, hogy immanentista világunkban néhányan azt gondolhatják, hogy ez egyfajta „spiritualizmus”, de ezt könnyen megcáfolná az a tanúságtétel, amit az évszázadok során az Önök közösségei tettek és tesznek. Ez csak az Istentől származó erő által volt lehetséges. Ezt minden nap megtapasztaljuk: a mi munkánk az Úr kezében van, és mi csak kicsiny és alkalmatlan eszközök vagyunk, „haszontalan szolgák”, ahogy az evangélium mondja (vö. Lk 17,10). Mégis, ha rábízzuk magunkat, ha vele egyesülve maradunk, nagy dolgok történnek, éppen a mi szegénységünk által.

Szent Ágoston ezzel kapcsolatban a szüzeknek ezt ajánlotta: „Az alázatosság lábával induljatok a magasba. Isten alázattal emeli fel azokat, akik követik őt […]. Bízzátok rá az ajándékokat, melyekkel megajándékozott benneteket, hogy megőrizze azokat számotokra; bízzátok rá erőtöket (vö. Zsolt 58,10)” (De sancta virginitate, 52, 53). Szent II. János Pál pedig, amikor Krisztus átlényegülésének hátterében (vö. Mt 17,1-9) elmélkedett a szerzetesi életről, „a hegyre való felmenetelről” és a „hegyre való leszállásról” beszélt (Vita consecrata apostoli buzdítás, 1996. március 5., 14), amely szerint „a tanítványok, akik élvezték a Mester bensőséges közelségét, egy pillanatra beborulva a szentháromságos élet és a szentek közösségének ragyogásába, szinte elragadtatva az örökkévalóság horizontján, azonnal visszatérnek a mindennapi valóságba, ahol csak „egyedül Jézust” látják az emberi természet alázatában, és meghívást kapnak, hogy visszatérjenek a völgybe, hogy vele együtt éljék meg Isten tervének fáradalmait, és bátran vállalják a kereszt útját” (uo.).

Ebben a fényben tekintünk Regina Protmannra, a Legdrágább Vérről nevezett Mária Gertrúdra, Marie-Anne de Tilly-re – Louis Chauvet atya társaságában – Avilai Szent Terézre, a Kármel-hegyi remetékre, mint olyan személyekre, akik bensőségesen egyesültek Istennel, és ezért az ő szolgálatára és az egész Egyház javára szentelték magukat, és arra vállalkoztak, hogy testvéreik lelkében meggyökereztetik és megszilárdítják Krisztus országát, amelyet először bennük éreztek élőnek, és elterjesztik az egész földön (vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 44).

Kedves nővéreim, ez az az örökség, amelyet kaptatok, és amely nagyon értelmessé teszi az ittléteteket. Napjainkban is szükség van a nagylelkű nőkre. Ebben a tekintetben engedjék meg, hogy külön üdvözletet intézzek a Szentföldi Sarutlan Kármelita nővérekhez, akik itt vannak: fontos, amit tesznek, éber és csendes jelenlétükkel a gyűlölet és erőszak által sajnos szétszakított helyeken, tanúságtételükkel a bizalommal teli istenre hagyatkozásról, a békéért való állandó könyörgésükkel. Mindannyian imádságainkkal kísérünk benneteket, és rajtatok keresztül is közel vagyunk azokhoz, akik szenvednek.

Köszönjük mindannyiótoknak, nővérek, azt a jót, amit a világ oly sok országában és oly sokféle összefüggésben tesztek. Szívemből áldalak benneteket, és megemlékezem rólatok az Úr előtt.

forrás: Bollettino
kép: Vatican Media