XIV. Leó pápa ma délután a Lateráni Szent János pápai bazilikába ment a Római egyházmegye közgyűlésére.

Az alábbiakban közzétesszük a pápa beszédét, amelyet a gyűlésen mondott:

Kedves testvéreim és nővéreim,

öröm számomra, hogy veletek lehetek a római székesegyházban: a pápa ilyen, mint Róma püspöke, én pedig veletek vagyok, mint keresztény és értetek, mint püspök. Köszönöm a bíboros vikáriusnak a szavakat, amelyekkel bevezette ezt a találkozót, amelyet úgy élek meg, mint a püspök nagy ölelését népével.

Köszöntöm a Püspöki Tanács tagjait, a plébánosokat, az összes papot, diakónust, szerzetest és szerzetesnőt, valamint mindannyiukat, akik itt vannak a plébániák képviseletében. Köszönöm a tanítványságotok örömét, a lelkipásztori munkátokat, a terheket, amelyeket viseltek, és azokat, amelyeket levettek a sokak válláról, akik kopogtatnak a közösségeitek ajtaján.

A Jézus által a szamáriai asszonyhoz intézett szó, amelyet az imént hallottunk az evangéliumban, ebben a nehéz történelmi időben, most hozzánk, a római egyházhoz szól: „Ha tudnád Isten ajándékát!” (Jn 4,10). Ennek a fáradt asszonynak, aki a nap legforróbb órájában jön a kúthoz, Jézus feltárja, hogy van egy élő víz, amely örökre oltja szomját, egy buzgó forrás, amely soha nem apad el: ez maga az emberiségnek adott Isten élete. Ez az ajándék a Szentlélek, aki csillapítja szomjúságunkat és életet fakaszt szárazságunkban, világossá válik utunkon. Már Szent Lukács is az Apostolok Cselekedeteiben az „ajándék” szót használja a Szentlélek, a mindent megújítani képes teremtő Lélek megjelölésére.

A szinódusi folyamaton keresztül a Lélek felcsillantotta az egyházi megújulás reményét, amely képes megújítani a közösségeket, hogy azok növekedjenek az evangéliumi stílusban, az Istenhez való közelégben, valamint a szolgálat és a tanúságtétel jelenlétében a világban.

A szinódusi út gyümölcse, hosszú hallgatás és vita után, mindenekelőtt az volt, hogy a keresztelési hivatásból kiindulva, a Krisztussal való kapcsolatra és a testvérek elfogadására összpontosítva, a legszegényebbekkel kezdve, örömükben és bánatukban, reményeikben és munkájukban osztozva, a szolgálatok és karizmák megerősítésére ösztönöztek. Ily módon az Egyház szentségi jellege kerül előtérbe, amely Isten emberiség iránti szeretetének jeleként arra hivatott, hogy kiváltságos csatornává váljon, hogy a Lélek élő vize mindenkit elérhessen. Ehhez Isten szent népének példamutatására van szükség. Mint tudjuk, a szentség és a példamutatás két kulcsfogalom a II. Vatikáni Zsinat ekkleziológiájában és Ferenc pápa szemléletében. Emlékeztek, mennyire kedves volt számára a mysterium lunae patrisztikus témája, vagyis a Krisztus fényének visszfényében látott Egyház, az Őhozzá, az igazságosság napjához és a pogányok világosságához való viszonyulás.

Ferenc pápa a XVI. szinódusi közgyűlés záródokumentumát kísérő jegyzetben (2024. november 24.) azt írta, hogy az „olyan útmutatásokat tartalmaz, amelyek az alapvető irányvonalak fényében már most megvalósíthatók a helyi egyházakban és egyházi csoportosulásokban, figyelembe véve a különböző kontextusokat, a már megtetteket és a még elvégzendő feladatokat, hogy egyre jobban megtanuljuk és fejlesszük a missziós szinódusi egyháznak megfelelő stílust.”

Nos, most rajtunk áll, hogy munkához lássunk, hogy a Rómában élő egyház a szinodalitás laboratóriumává váljon, amely – Isten kegyelmével – képes megvalósítani az „evangélium tényeit” egy olyan egyházi környezetben, ahol nem kevés a nehézség, különösen a hit továbbadása tekintetében, és egy olyan városban, amelynek próféciára van szüksége, amelyet számos és növekvő gazdasági és egzisztenciális szegénység jellemez, ahol a fiatalok gyakran elbizonytalanodnak, és a családok gyakran megterheltek. A misszióban lévő szinódusi egyháznak olyan stílussal kell felvérteznie magát, amely felerősíti mindenkinek az ajándékát, és amely a vezetés funkcióját békítő és harmonikus gyakorlatként értelmezi, hogy a Lélek által felkeltett közösségben a párbeszéd és a kapcsolat segíthessen legyőzni a szembenállás vagy a védekező elszigetelődés iránti számos késztetést.

A szinódusi dinamizmust ezért az egyes helyi egyházak valós kontextusában kell táplálni. Mit jelent ez konkrétan?

Mindenekelőtt az Egyház életében való aktív részvételre kell törekedni. Ebben a tekintetben a szinódusi és missziós egyház jövőképének erősítésére szolgáló egyik eszköz a részvételi testületek. Segítik Isten népét abban, hogy teljes mértékben gyakorolja keresztségi identitását, erősítik a felszentelt lelkészek és a közösség közötti köteléket, és irányítják a folyamatot a közösségi megkülönböztetéstől a lelkipásztori döntésekig. Ezért kérem Önöket, hogy erősítsék meg a részvételi testületek kialakítását, és plébániai szinten ellenőrizzék az eddig megtett lépéseket, vagy ahol ilyen testületek hiányoznak, ott értsék meg, mi az ellenállás, hogy képesek legyenek legyőzni azt.

Hasonlóképpen szeretnék néhány szót szólni a prefektúrákról, a lelkipásztori élet különböző területeit összekötő egyéb szervekről, valamint magukról az egyházmegyei szektorokról, amelyek célja, hogy jobban összekapcsolják az adott területen lévő szomszédos plébániákat az egyházmegye központjával. Az a veszély áll fenn, hogy ezek a valóságok elveszítik a közösség eszközeként betöltött funkciójukat, és néhány alkalmi találkozóra redukálódnak, ahol közösen megvitatnak bizonyos témákat, hogy aztán visszatérjenek a lelkipásztori gondolkodáshoz és élethez elszigetelten, a saját plébániai keretek között vagy a saját sémáikban. Ma, mint tudjuk, egy összetettebbé vált világban, egy nagy sebességggel száguldó városban, ahol az emberek állandó mobilitást tapasztalnak, együtt kell gondolkodnunk és terveznünk, kilépve a kialakult határokból, és közös lelkipásztori kezdeményezésekkel kísérletezve. Ezért arra kérem Önöket, hogy tegyék ezeket a testületeket a közösségi élet valódi terepeivé, ahol a közösséget gyakorolni lehet, a szembesülés helyévé, ahol a közösségi megkülönböztetés és a keresztelési és lelkipásztori társfelelősség megvalósulhat.

És mire vagyunk ma hivatottak, hogy megkülönböztessünk? Ami az elmúlt években történt, az értékes, de van néhány célkitűzés, amelyet szinódusi stílusban kell megvalósítani, és amelyekre szeretnék összpontosítani.

Az első, amit javasolnék, a keresztény beavatás és az evangelizáció közötti kapcsolatok gondozása, szem előtt tartva, hogy a szentségek kérése egyre kevésbé gyakorolt lehetőség. A keresztény életbe való beavatás olyan folyamat, amelynek integrálnia kell a létezést annak különböző aspektusaiban, fokozatosan lehetővé téve az Úr Jézussal való kapcsolat kialakulását, bizalmassá téve az embereket az Ige hallgatásában, buzgóvá téve őket az imádság megélésére és a szeretetben való munkára. Szükség esetén új eszközökkel és nyelvekkel kell kísérletezni, bevonva a családokat az útba, és megpróbálva túllépni a katekézis skolasztikus megközelítésén. Ebben a perspektívában tapintattal és figyelemmel kell kezelni azokat, akik serdülőkorban és felnőttkorban fejezik ki a keresztség iránti vágyukat. Az ezzel megbízott vikariátusi hivataloknak együtt kell működniük a plébániákkal, különös gondot fordítva a katekéták folyamatos képzésére.

A második cél a fiatalok és a családok bevonása, akiket illetően ma számos nehézséggel találkozunk. Sürgősnek tűnik számomra egy olyan lelkipásztori szolgálat felállítása, amely támogató, empatikus, diszkrét, nem ítélkező, amely képes mindenkit befogadni, és olyan utakat javasol, amelyek a lehető legszemélyesebbek, a címzettek különböző élethelyzetéhez igazodva. Mivel a családok nehezen adják tovább a hitet, és kísértésbe eshetnek, hogy kibújjanak e feladat alól, meg kell próbálnunk mellettük dolgozni, anélkül, hogy helyettesítenénk őket, társak vagyunk az úton, és eszközöket kínálunk Isten kereséséhez. Olyan lelkipásztori tevékenységről van szó – ezt őszintén ki kell mondanunk – amely nem a régi dolgokat ismétli, hanem új tanoncságot kínál; olyan lelkipásztori tevékenységről, amely olyan lesz, mint egy iskola, amely képes bevezetni az embereket a keresztény életbe, végigkísérni őket az élet szakaszain, értelmes emberi kapcsolatokat szőni, és ezáltal a társadalmi szövetre is hatást gyakorolni, különösen a legszegényebbek, a leggyengébbek szolgálatában.

Végül – egy harmadik célkitűzés – szeretném ajánlani a megalakulást minden szinten. Képzési vészhelyzetben élünk, és nem szabad azzal áltatnunk magunkat, hogy elég valamilyen hagyományos tevékenységet folytatni ahhoz, hogy keresztény közösségeink életképesek maradjanak. Termékennyé kell válniuk: olyan közeggé, amely beavat a hitbe, és olyan szívvé, amely felkeresi azokat, akik elhagyták a hitet. Szükség van a képzésre a plébániákon, és ahol nincs, ott fontos lenne bibliai és liturgikus kurzusokat beiktatni, anélkül, hogy elhanyagolnánk azokat a kérdéseket, amelyek az új nemzedékek szenvedélyeit elfogják, de amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak: társadalmi igazságosság, béke, a migráció összetett jelensége, a teremtés gondozása, az állampolgárság jó gyakorlása, a párok életének tiszteletben tartása, a lelki szenvedés és a függőségek és sok más kihívás. Bizonyára nem lehetünk mindenben szakemberek, de el kell gondolkodnunk ezeken a kérdéseken, talán meghallgatva azt a sok kompetenciát, amelyet városunk kínálhat.

Ajánlom, hogy mindezt együtt gondoljuk át és tegyük meg, szinódusi módon, mint Isten népe, amely a pásztorok vezetésével soha nem szűnik meg várni és remélni, hogy az Úr által készített lakomán Izajás látomása szerint (vö. 25,6-10), egy napon valóban mindannyian helyet kapnak.

A szamáriai asszonyról szóló evangéliumi szakasz missziós crescendóval végződik: a szamáriai asszony elmegy a polgártársaihoz, elmondja nekik, mi történt vele, ők pedig Jézushoz mennek, és hitet tesznek. Biztos vagyok benne, hogy a mi egyházmegyénkben is az elmúlt években megkezdett és végigkísért út a szinodalitásban, a közösségben, a társfelelősségben és a misszióban való érettséghez vezet. Megújul bennünk az ízlés az evangélium hirdetésére korunk minden férfija és nője számára; úgy fogunk feléjük futni, mint a szamáriai asszony, elhagyva korsónkat, és helyette vizet hozva, amely örökre oltja szomjunkat. És örömünkre szolgál majd, hogy megannyi testvérünket halljuk, akik a szamáriaiakhoz hasonlóan ezt mondják majd nekünk: „Már nem a ti beszédetek miatt hiszünk, hanem mert mi magunk is hallottuk és tudjuk, hogy ez valóban a világ Megváltója” (Jn 4,42).

A bizalom és a remény Szűzanyja, a Salus Populi Romani kísérjen és őrizze utunkat.