Ma reggel a Vatikáni Apostoli Palota Kelemen-termében XIV. Leó pápa audiencián fogadta a milánói Opera San Francesco per i Poveri (Szent Ferenc Mű a Szegényekért) csoportját.

Az alábbiakban közöljük a pápa beszédét, amelyet a jelenlévőkhöz intézett:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Béke legyen veletek! Valóban kezdhetjük a „békével és jósággal”!

Kedves testvéreim, üdvözöllek benneteket!

Örömmel találkozom veletek, az Opera San Francesco per i Poveri tagjaival. Közel hetven éve intézményetek arra kötelezi magát, hogy „biztosítsa a segítséget és a befogadást a szükség állapotában lévő személyeknek, és […] előmozdítsa az emberi személy teljes kibontakozását a keresztény, különösen a ferences hagyomány, az Egyház tanítása és Tanítóhivatala nyomán” (Fondazione Opera San Francesco per i Poveri, Alapszabály, 3).

A Mű egy alázatos kapus szerzetes, Tiszteletreméltó Cecilio Maria Cortinovis testvér nagy szívéből született, aki érzékeny volt a szegények szükségleteire, akik a milánói, Viale Piave-i kapucinus kolostor ajtaján kopogtattak. A jószívű szerzetes azt kérte az Úrtól, hogy segítse őt abban, hogy ezeknek a barátoknak jobb segítséget tudjon nyújtani, és a Gondviselés válaszolt neki, mellé állítva egy másik nagylelkű embert: Emilio Grignani doktort. Így kezdődött az a gyönyörű kaland, amelynek ti mindannyain ma tanúi és főszereplői vagytok.

Amit tesztek, az a ferences hagyomány nyomdokaiba illeszkedik, és érdemes emlékezni Szent Ferenc néhány szavára a szegényekről: „Amikor szegényt látsz – mondta az Assisi Szent – az Úr szegény Anyja tükre áll előtted. Ugyanígy a betegekben is lásd meg azokat a betegségeket, amelyekkel Jézus felöltözött” (S. Bonaventura, Leggenda maggiore, 8, 5: Fonti francescane, 1142). És egy nap, amikor egy rászorulónak akarta adni a köpenyét, és Isten ajándékainak testvéri megosztásáról elmélkedett, így nyilatkozott: „Vissza kell adnunk a köpenyt […] a szegénynek: mert az övé. Mi ugyanis csak kölcsön kaptuk, amíg nem találunk valakit, aki szegényebb nálunk” (uo. 1143).

Kedves testvéreim, ma egy olyan szeretet történetére emlékezünk, amely egy ember hitéből született, és egy nagy, békét és igazságosságot előmozdító közösséget hozott létre. Nem jótékonysági adományozók és kedvezményezettek történetét ünnepeljük, hanem testvérekét, akik egymásban Isten ajándékát, jelenlétét és egymásnak nyújtott segítséget látják a szentség felé vezető úton. Tiszteljük Krisztus testét, amely sebzett, de ugyanakkor folyamatosan gyógyul, és amelynek tagjai segítik egymást, egyesülve a Fejjel ugyanabban a szeretetben (vö. Szent Ágoston, Sermo 53/A, 6); és éppen ezért egy élő testet látunk, amely napról napra növekszik, hogy elérje teljes érettségét.

Az Opera San Francesco per i Poveri alapszabályában három dimenziója van kiemelve a munkájuknak, amelyek a szeretet kiegészítő és alapvető aspektusait képezik: segítségnyújtás, befogadás és támogatás.

Segíteni azt jelenti, hogy jelen vagyunk a mások szükségleteiben. E tekintetben lenyűgöző az a szolgáltatások mennyisége és sokfélesége, amelyeket az évek során sikerült megszervezniük és felajánlaniuk azoknak, akik hozzátok fordulnak: étkezdék, ruhatárak, zuhanyzók, rendelők, pszichológiai támogatás, munkahelyi tanácsadás, hogy csak néhány példát említsünk, és így évente több mint harmincezer embert támogatnak különböző módon.

Ehhez társul a befogadás, vagyis az, hogy helyet adunk a másiknak a szívünkben, az életünkben, időt, figyelmet, támogatást, imát adva neki. Ez az a szemkontaktus, kézfogás, lehajlás, amely Ferenc pápának annyira kedves (vö. Jubileumi audiencia, 2016. április 9.) és amely arra ösztönöz minket, hogy környezetünkben családias légkört ápoljunk, és amely segít nekünk leküzdeni az „én” magányát a „mi” ragyogó közösségén keresztül (vö. Imavirrasztás olasz fiatalokkal, 2018. augusztus 11.). Milyen nagy szükség van arra, hogy ezt az érzékenységet terjesszük társadalmunkban, ahol néha drámai az elszigeteltség!

És így jutunk el a harmadik ponthoz: a támogatáshoz. Itt jönnek játékba az önzetlen adakozás és az emberek méltóságának tiszteletben tartása, ami azt jelenti, hogy egyszerűen csak a másik javáért gondoskodunk róla, hogy minden potenciálját kibontakoztathassa és a saját útját járhassa, anélkül, hogy ellenszolgáltatást várnánk vagy feltételeket szabnánk. Pontosan úgy, ahogy Isten teszi mindannyiunkkal: megmutatja nekünk az utat, minden szükséges segítséget megad ahhoz, hogy végigjárjuk, de aztán szabadon enged minket. II. János Pál pápa erről így írt: „Arról van szó, hogy […] minden egyes ember méltóságát és kreativitását, azaz azt a képességét, hogy válaszoljon saját hivatására, és így Isten hívására, amely abban rejlik, valóban fejlesszük” (Centesimus Annus enciklika, 1991. május 1., 29.).

Ez, kedves barátaim, az a feladat, amelyet az Egyház rátok bíz, az általatok irányított intézményekben élő emberek, sőt az egész társadalom javára. A szeretet gyakorlása a felebarátok teljes javának figyelembevételével ugyanis „nagyszerű lehetőség az egész emberiség erkölcsi, kulturális és gazdasági fejlődésére” (uo., 28.). Köszönöm, amit tesztek, és a tanúságot, amelyet együtt járva adtok! Imádkozom értetek és szívből áldalak benneteket.

Köszönöm! Béke és jóság! Sok sikert és köszönöm, köszönöm mindnyájatoknak!

forrás: Bollettino

kép: @VATICAN MEDIA (Vatican News)